Versek a természetről
Virágzásom idejében
Akármerre kerültem,
A természet nagy kertjében
Minden nyitott körűltem;
Minden újult, éledett,
Minden örvendeztetett.
Köd borult az őszi tájra,
Búsan hallgat a madárka;
S mely ott virul messze, távol -
Álmodik egy szebb hazáról.
Tenger, tenger, hát ilyen is tudsz lenni:
Ily halottcsendes, halotthalavány?
Utolsó szentség fényes kenete,
Örök olaja csöppent rád talán?
Mily szép, terebélyes amott az a fa,
Tündérkezek ágait összefüzék,
Törzsét is a lombok ugy eltakarák,
Mint a sürü fátyol a zárda szüzét.
A hőforrás buzgó tavába
Az eső fagyosan pereg.
A vizek a kettős nyomástól
Félelmesen füstölgenek.
Eljött a tél s rossz napjaid,
Befagytál, szép folyó!
Jégláncz szorítja testedet
S fehér sírtakaró.
Oh, én mindig szerettem őket,
Oh, gyönyörűk az éjszakák,
Csillogó rongyát ha letette,
Nem sejti, mily szép a világ.
Az orra hegyorom.
A szája örvény.
Szemei tengerek.
De sohsem rengenek,
Csak néznek merőn, rebbenéstelen,
Bennük összefoly mult, jövő, jelen.
Elsorvadt, száraz ágai
Mint béna karok, kimerednek.
Telefonpózna lett a fa:
Hírhordozója embereknek.
Jön az ősz, már hullnak a cifra virágok
szirmai, rongyban, mint farsangi plakátok,
ha süvít a böjti szél: "Nincs szükség rátok!
Már vége a násznak, megestek a lányok."
Megmozdúl a föld, nő az élet!
A világ uj tavaszra éled,
Szétfoszlik a hólepte álom
Mindent befénylő napsugáron.
Szivem olyan mint a falevél:
Nyári nap ha rátűz, elalél;
Keresi a csöndes félhomályt,
Hol hivalgó fény, zaj sohse bánt.
Járnak megint enyhébb napok...
Járnak megint enyhébb napok -
A faluból kiballagok,
Keresem a kerek erdőt,
Melyet annyit jártam
Gyönyörködve fában, fűben,
Madarak dalában.
Összecsókolgatom, meg-meg ölelgetem,
Szeretem a fákat.
Örömmel fogadják, suttogva altatják,
Aki bús, ki fáradt.
Augusztus, nyárutó...
A Göncöl tengelye,
Mint roppant égi óramutató,
Némán, merőn mutat már ősz fele
Kigyúlt hajók
Suhannak át az égbolt tengerén...