Versek a természetről
Valami kész csoda esett minálunk:
Csupa merő gondtalanság a házunk,
Mint valami szerelmes pár háztája...
- Ablakunkon bebólintgat
Az ákácfa virága!
Az Ősz leült a diófánk alá
és hátradőlve pihen a padon,
öreg zenész, derűsen, szabadon.
Élet lelke vagyon mindenben. Él e világnak
Roppant teste. Nagyobb és kissebb részei ennek,
Élnek. Nincs hólt része az egészre nézve. Ha hóltnak
Egyet-mást nevezünk: az holt is él az egésznek.
De mogorva, de goromba
Ez az öreg télapó!
Meg-megrázza a szakállát,
S hull belőle, hull a hó.
Mint egy kép a túlvilágból,
Mint egy fény a menyországból,
Mint egy szép tündérrege:
Oly titoktelt, oly ábrándos,
Olyan égi, oly bűbájos
A Balaton kék ege.
Ki átható, egyhangu dalaiddal
betöltöd a nyugalmas éjszakát,
milyen lehet tenéked a világ?
Ne szóljatok, és ne mozduljatok,
Fojtsátok vissza lélekzetetek...
Nézzétek: fa vagyok,
Reszketnek rajtam a színes levelek.
Itt léptetnek az árva fák,
Vert katonák züllött komiszban.
Városi fák, kiket az ősz
Szerelt le és a dér leszabdalt
Csillagot, tarka paszományt.
Megint jön a veszély tele
Felhő az égen felfele, -
Sohasem történt még ez,
Hogy egész tavaszon-nyáron
Tenger zúg a láthatáron,
Melly bennünket kivégez.
Mindig azt kérditek tőlem,
Dalaim honnan meritem,
Honnan jő a gondolat?
Kérdjétek a természetet,
Hogy honnan jő a kikelet,
Hozva a virágokat.
A fák közt apró ember imbolyog.
Utána jönnek tömött emberbolyok.
Ne bántsátok a lombokat:
Susogta George Sand a halál előtt.
Nem értették meg, én megértem őt.
Ne bántsátok a lombokat,
Hadd nőjenek, viruljanak az égre,
Hadd mosolyogjanak napban, esőben,
Hadd ringassák a békés fészkeket,
Küldjék magasba a rigók dalát.
Búsan járok-kelek a szürke avaron,
Léptem alatt zörög a sárga falevél.
Kis madár énekét immár nem zavarom
Erdő víg dalnoka, ó, hová lettél?
Nyílnak, nőnek, szaporodnak
Ablakomon a virágok;
Szép virágok, holt virágok,
Fagyos, fehér jégvirágok.
Midőn szép csillagunk lehullt,
s ragyogni kezd az álom,
megnyitja ajkait az estike,
kedves parasztvirágom.