Szomorú szerelmes versek
Beteg, hervadt az őszi táj,
Minden nyomon enyészet,
Szemlátomást jön a halál
És távozik az élet.
Hajnal-e, alkony-e,
Vagy az éjszaki fény,
Ami ott piroslik
A láthatár szélén?
Bágyadt csillag, mit tündökölsz
Oda fenn az égen?
Az én rózsám elköltözött,
Más földön jár régen.
Az eszedet, ha akarod,
Akinek tetszik, eladod,
Vagy bár akárhová teszed:
Mindegy, azt mondják legföljebb rá,
Hogy hová tetted az eszed?
Nem lankadt el szerelmem, drága kincsem
s mint rossz bor, nem tört meg a láz, a hév.
Kezem még rád vár, hogy ajkamra hintsen,
mint hűs italt, mit őrzött sok-sok év.
Makulátlan az ég
S ragyognia kéne a Holdnak.
De e szent éjszakán
Égen és Földön
Sötét sorsok folyói folynak.
Mondod, lány, hogy ablakodra
Kis galambok szállva szállnak,
S míg magadhoz bébocsájtod,
Turbékolva ott kopognak...
Tévedt, egyetlen szónak villáma
Nem csapott rád, óh, nagyon érzem
S itt búsulok a jégverésen,
Holott csak egy szó nem talált meg,
Én asszonyom, ibolya-vetésem,
Egy szó, kit más nem mondhat senki.
Nem mondom, hogy szeretlek,
Mi haszna mondanám?
Te szómra nem hajolnál
S csak búmat toldanám.
Szerelem, óh, uzsorás kölcsön,
Föl-fölesdeklő napjaimnak
Rosszkor érkezett drága rossza,
Mégis - mégiscsak visszahozza
Nagy fizetségeit a kínnak
Egy-egy boldog, hitető napod.
Őszülő erdők rettegése,
Gyásza van a szivemben, Mylitta,
És szépsége és elszántsága,
Legdúsabb szineit most virítja
A Szerelem, az igazi,
Oly szomszédos a komor Halállal.
Mondjam el szóban
Vagy hazug bókban,
Amit a csókban
Valahogyan úgy adtak, hogy jólvan?
Az asszony víg, dalos volt, - kacaja,
Mint hajnalidőn gerlice szava,
Felhangzott szüntelen.
A férfi nézte és ámulva szólt:
- Lám! Azelőtt ilyen szép sose volt, -
Én így nem ismerem!
Későn hozott az élet össze;
Más férfihoz vagy már te kötve.
Titkolt hevünk utjában áll
Törvény s a megszokott morál.