Szomorú szerelmes versek
Reszket a szivemnek
Minden fájó hurja,
Pengeti a rózsám
Hófehér kis ujja.
De szeretném megmutatni szivemet!
De szeretném megmutatni szivemet!
Majd meglátnád, szőke kis lány, hogy szeret.
Szeretnék nem szeretni,
S ah mégis lángolok,
Karom kitárul önkényt,
Szivem föl-földobog.
Az eszedet, ha akarod,
Akinek tetszik, eladod,
Vagy bár akárhová teszed:
Mindegy, azt mondják legföljebb rá,
Hogy hová tetted az eszed?
Előtte sívár halom mered,
Két szemében a szíve remeg.
- Szegény diák.
Csitt, csitt!
Nagy, sötét köpenyben
így kell mindörökre
burkolózva mennem.
Mikor a kéklő éjszakába nézek
És álmodik a vergődő világ,
Úgy érzem én, hogy minden könny és lélek,
Az éj, az asszony, álom és virág.
Orgonafa kék virága
kihajlik a kert aljára
Biró Panka bánatára
szívem szomorúságára.
börtönbe zártalak,
rózsabokor nyult ki rácsos ablakodból
s tüskés-virágos ága visszahúzott,
akármerre jártam.
Ha valahol társaságban
Rajtam egy kis vidámság van,
Csak rád kell gondolnom ottan,
Hogy mindjárt elszomorodjam.
Oh boldogság! árnyas zöld lugas,
Mért borul rám enyhe sátorod:
Ha szélvészben rengő lombjaid
Féltenem kell, hogy lehullatod!?
Nem gondolok a világon senkire,
Nem kell nekem a világon senki se.
Már nem bir el a talpalattnyi föld,
s már nem győzöm az arcát ütni, rugni;
és kérdeni, mért állok egy helyen?
s mért gyengülök, ha el akarok futni?
A szemem is lehúnyom,
Ne lássam bánatát,
Akiért annyi bú nyom:
Ugy gondolok reád.
Öblös mellel szeptemberbe
Vad dalokra fenekedve,
Nekikeserülve most,
Rajt' igyunk egy huzamost!
Égjen a bor fene kedve
S forrjon át a dús erekbe,
Hát igyunk egy huzamost!