Szomorú szerelmes versek
Széttépek minden hazug fátyolt,
E színlelést tovább nem állom!
Miattok, kiket bánt szerelmünk,
Meddig lesz álarcz még orczánkon?
Életet keresek
S köröttem a szívek: csupa árnyék,
Mintha néma harangok közt járnék.
Kicsi asszonyszív, törékeny játék,
Ha a kezembe fognálak egyszer,
De rosszul járnál, de rosszul járnék.
Szonettek, lányai a fáradt örömeknek,
Óh élő bánatoknak halk léptű hirdetői!
Bús kővé merevülnek palástom dús redői,
Szép, szózatos szoborrá az asszonyt-váró leplek.
Hiába küldtelek, hiába mentél,
el nem kerüllek, szűkek a falak.
Én találkozom néha asszonyokkal,
Akik hozzád hasonlítanak.
És tudom már, hogy többen vagytok.
Rossz szerelem ez a miénk
S aligha még rózsát fakasszon.
Mert dölyfös és kegyetlen volt
Hozzám mindig Élet-kisasszony.
Hogy ámítni nem tudtuk egymást,
Friggyé ez úgy sem válhatott,
Én a nőt nem láttam sehol sem,
Te meg a férfiállatot.
Várnod egy jelre, várnod egy szóra;
Egyszer egy héten egy lopott óra
S ehhez vesszőfutásban érned:
Ezt adhatom, szegénykém, néked.
Hosszú hajú, bohó poéta,
Fülig szerelmes volt szegény.
Omlott ajkán a sok poéma,
Sok, sok szerelmes költemény.
Előtte sívár halom mered,
Két szemében a szíve remeg.
- Szegény diák.
Megállitottam valakit:
- Jó ember, mondd, tavasz van odakint?
Még biborak a kelő hajnalok?
Vannak virágos fák, vidám dalok?
Húsz éves voltam. Oh de szép idő az!
Húsz éves voltam, gondtalan gyerek,
Egy barna lány volt a szerelmem akkor
S rózsaszínnek láttam az életet.
Barna lánynak bús a szíve,
Könnyektől ázik két szeme.
Fájdalmában hova legyen,
Virágos kertjébe megyen.
Amikor én rajongó vággyal
Követlek, várlak tégedet,
A multnak álma száll meg akkor,
A mult és az emlékezet.
Benn a szivben valaki kalapál;
Vékony vésővel betüket vés a falba,
Nem látott arcokat, nem ismert figurákat:
Verejték-folyós homlokot balra,
Jobbra: széntüzű, kénvirágú fákat,
Csak egyre vés, női hajat pipál.