Szomorú szerelmes versek
Itt, hol e bujdosó csermely
A bús bükben tévedez,
S búslakodó énekemmel
Csak a kőszirt epedez...
A tavasz bájkellemében
A szép rózsa mint virul!
Harmat reszket nyilt ölében,
S attól édesb lángra gyul;
S bármi sziven ringadoz,
Kéj-lehelve illatoz.
Isten hozzád! szivem
Mert tőled távozik,
Zokog s kinoz, hivem,
Hogy érted lángozik;
Mert az nélkül köll lennem,
Kit hóltig köll szeretnem:
Ez a legnagyobb kin,
Szivem már nem enyim.
Szerelmemet ha vizsgálom,
Álnokságát tapasztalom;
Édesgetett még megejtett,
Még hálójában keritett,
Most jól látom, mi haszna.
Rózsák között Kupidó
Egykor, kicsinyke méhtől
Kis ujja sebhetődvén,
Sírt, jajgatott, s azonnal
Hol futva, hol repülve
Sietett kegyes Venushoz...
De jó annak, aki senkit
Nem szeret,
Mosolyoghat örök, fájó
Könny helyett,
Kinek álmát nem zavarja
Semmi sem,
Mert nem tudja, mily nagy kín a
Szerelem!
Rónaságon álló
Terebélyes tölgyfa
Mindig nő, ágait
Mind messzebbre nyújtja.
Nem tart örökké semmi, mulandó lét ez itt;
Mi boldogítna tartón, tán nem is létezik.