Szomorú szerelmes versek
Mondjátok, a szívemmel mit akartok?
Ezer darabra tépni,
Hogy a szél vele fusson?
Szent berek, itt hol örök vizeid forrása kicsordúl,
S illatozó partján habja csörögve lezúg;
S hol, puha fészke felett nyögvén philomela keservét...
Fekete virágot láttál,
Különös volt, tehát letépted,
Bocsásson meg neked a ledér Isten,
Hogyha ez vétek.
Mikor én kis gyerek voltam,
A lányokra nem gondoltam:
De mikorra legény lettem,
Sok szép leányt megszerettem.
Fogadd el, édes Emmim,
Virágaim szebbikét:
Szerelmem ülteté ezt,
Szerelmem ápolá.
Szív vagyok, elkeserűlt ifjúnak szíve, üres ház,
Melyben kedv nélkűl száll meg az égi lakos;
Itt az öröm szomorúvá lesz, kéj és gyönyör elhal...
E helyet elbódúlt szerető keresé ki magának,
És szomorú fákkal rakta meg a szomorú.
Nem nevezném egyébnek a szerelmet,
Ha e helyett akarnátok egyebet,
Mint az élet rózsájának, mely azért
Virit, hogy szivünkből szíjjon piros vért.
Bánatra nyíltak volna,
És biztos hervadásra:
Én elítéltem őket
Bimbóban maradásra.
Hulló harmatnak szeretője, s a harmatos ágé,
Mézajakú kis raj nyugszom e rózsa megett.
Áldj meg, ha itthagysz, áldj akkor is,
Ha rossz voltam.
Büntetem magam egy kacagásért,
Egy feledt óráért kínzom magam:
Minden, amiért illett örülnöm,
Odavan.
Egy álmot álmodék régmúlt napokban,
Csodásan bájost s mélyen kínosat.