Öregedésről szóló versek
Még nem ment le a nap,
még nem jött föl a hold,
valami furcsa fényt
mutat az égi bolt...
Még alig volt reggel, már megint este van.
Még alig volt tavasz, már megint itt a tél.
Azt hittem, eljő majd a gazdag ősz,
Arany gyümölcsök ideje.
S a reménységnek büvös kosara
Irigyelt kinccsel lesz tele.
A régiségtárt őrizik még
megtörve, búsan, kedvtelen,
mindannyi egy leomló, csonka oszlop,
melyről a csillogó zománc lefoszlott,
egy mindég új s szent régiség,
egy sor világtörténelem.
Rég elhagyám az enyhe révet,
Hátam megett már évre évek
Úgy torlanak, mint tengerár,
S új rév, koporsóm csendje vár.
Minden úgy igaz, ahogy régen:
Vannak visszajáró Májusok
A Sohsem-Nyugvás szent nevében.
Csicsija, bubuja, én csillagom,
Bölcsődet dúdolva ringatgatom,
Két szemed álomba csókolgatom,
Csicsija, bubuja, én csillagom!
Alig kezdtem: ködök ereszkednek
Nap a napnak gondolatlan sirt ás,
Ami tegnap ökölemelés volt,
Ma bizony jó, ha szájrándítás.
Örökre tedd le sípodot,
Öreg Szabó; menj haza:
Akaszd fogasra lantodot;
Elúnta már a haza.
Hogy fösvény némelly tettében
A természet, megismerem,
Mert az életnek kertjében
Csak ötféle virág terem:
Szelíd búzavirágokat
Ád a dadogó kisdednek:
Ártatlan liliomokat
A gyermeki kezek szednek.
Ezermester az idő, -
Mindenre kiterjed gondja;
Sürög-forog, tesz és vesz,
Mintha csak száz keze volna.
Hinnéd ki arcom ismered,
hogy úgy öregszem?
Hogy fáradok s a hegyre fel
már nem törekszem?
Hinnéd ki arcom ismered,
hogy hamu se már a meleg?
Ma jobban fájsz, mint eddig, ó tavasz,
Te minden évben ékes és derűs,
Te minden évben fiatal maradsz
S az én szívemből lassan messze tűnsz.
Hernyó voltál, pille lettél,
Idres, bodros, elkap a szél!
Aki meglát, mosolyog:
Húgom-asszony mi dolog...?!
Fiatalok, még itt vagyok.
Az éveimnek száma sok,
A gyászaimnak sora nagy
És megőszített kora fagy.