Öregedésről szóló versek
Ketyegésében rekedt, tompa dal van,
Virrasztó éjen gyakran nézem őt -
S úgy rémlik, lengő teste szeli halkan
Hiú forgáccsá az örök időt.
Gyertyád mind komorabban ég. A falról
megnőtt árnyalakok válnak le némán:
gyásznehéz, gomolyos, fülledt sötéttel
állják körbe virágfűzéres ágyad.
Aludjatok, vágyak,
Ne zokogjatok,
Csicsíjja, ti bágyadt,
Rekedt sóhajok!
Mély esti csendben
Úgy ég a csillag,
Miként emléked
Életemben.
Ma jobban fájsz, mint eddig, ó tavasz,
Te minden évben ékes és derűs,
Te minden évben fiatal maradsz
S az én szívemből lassan messze tűnsz.
A tölgyek alatt
Szeretek pihenni,
Hova el nem hat
Város zaja semmi.
Kopaszodsz és őszülsz te!
Bölcsebb, korod előtt hajolj!
Zsandár sandít, bőszülsz-e?
Ne bánd, jó vagy, derülj, danolj!
A tűnő ifjúsággal messze mennek
Az örömök és búcsút énekelnek,
Mint ősszel a fecskék, a költözők.
Az ember sokszor megszépül, ha eljő
Az öregség. Fáradt tekintetében
Kihúny a vak mohóság, kapzsiság
S szelíden pislog az emlék világa.
A keze nem szorul konok ökölbe,
De símogató békélten pihen meg
Az ifjúság fején és vállain.
A hajad olyan fekete
a ruhád oly fehér;
az ifjuság igérete
az élettel felér.
Év év után nagy tengerbe hullt
amelynek neve Fekete mult,
Az élet útja egyre rövidül...
Örömvirág volt a karácsonestve!
Hogyan leszedték tünde bársonyát -
Piros napoknak halvány unokája,
A multból olvad játszi fény reád.
Oly tiszta volt a föld, oly jó az ég,
Oly boldog én, midőn gyermek valék!
Hol vagy gyermekkorom?
Mikor vevél búcsút?
Mikor füzéd a gond
Láncára a fiút?
Hinnéd ki arcom ismered,
hogy úgy öregszem?
Hogy fáradok s a hegyre fel
már nem törekszem?
Hinnéd ki arcom ismered,
hogy hamu se már a meleg?