 | Móra Ferencíró, újságíró és muzeológus |
Ki fényesebb vagy, mint a csillagok
S oly nagy, amilyen kicsi én vagyok,
Én nem tudom, mi az a háború,
De látom, hogy mindenki szomorú.
Erdő mellett, puszta szélén,
Ponyvasátor barna mélyén
Cigányvajda felesége
Sírva néz a siket éjbe.
Gyere, édes feleségem,
Simogasd meg a hajam -
Több fehér szál van már benne,
Mint amennyi barna van!
Omló levél közt, tar ligetnek árnyán
Ki elmerengve állsz itt, néma márvány,
Tüskebokor szült, barna éj nevelt,
Az élet, hej, sokat rád térdepelt,
Napos oldalán sose járatott,
Szemedre hányta bujdosó fajod -
Szegény cigány, hitted-e valaha,
Hogy városodba igy kerülj haza?
Uzsonnázgat a mi Pankánk
Gyöngy virágos csészikéből,
Gyöngyvirágos csészikébe
Hull a könnye kék szeméből.
Méla tücsök vagyok én
Gyalogösvény szélén -
Pacsirtákkal szállani,
Hogy merészelnék én?
Szeresd a gyermeket! A sivatag hegyen,
Hol villámok között vala az Ur jelen,
E legszentebb parancs nincs kőtáblára irva -
Mosolygó kedviben, pirosló hajnalon
Aranybetűkkel ezt az örök Irgalom
Az emberszívbe irta.
Édes galambom, jut-e még eszedbe
Az a mosolygós nyári alkonyat,
Amikor szép fejed szivemre hajtva,
Elárulád te titkos álmodat?
Jönnek már a fecskék, mink meg elmegyünk
Más tanyán tengetni zselléréletünk,
Idegen portánál még idegenebb
Tájon árendálván lakozóhelyet.
Van minden szívnek titkos rejteke,
Amelybe senki nem láthat bele;
Hisz magad elül is takargatod,
Hogy akaratlanul mit tartasz ott.
Kisértetek sötétlenek
Elém, amerre járok:
Minden felül kegyetlenül
Derékba tört sudárok,
Az elvadult, a gyomlepett,
A holt virágtarlók felett
Ingatva száraz ágok.
Barackfáinknak mén ez üzenet:
Ne várjanak már haza engemet.
A sárgarigó-fészkes ághegyen
Legszebb gyümölcsük én már nem lesem.
Mióta termő fám nélkül maradtam,
Nem hiszek már én a csengő barackban.
Mese, mese, mátka, pillangós határba:
Volt egyszer egy király Nekeresd országba.
Nevenincs királynak nagy volt a bánata,
Csupa siralom volt éjjele, nappala.