Versek a művészetről
A legszebb asszony - bús márványban élve,
A földi szépség istennő csodája,
Derűs habokból fönséggel kiszállva,
Dél napja csókolt egykor fényt fejére.
Hölgyek és urak, ma nem lebben a kárpit,
Láttatni szerelmek csali praktikáit,
Mutatni cseleknek száz tarka fogásit
És balga szíveknek könnyű dobogásit...
Testvér, Te az én költészetemnek
Nem Laurája s nem Lizája voltál.
Fantáziám ritkuló erdejébe
Virágmagvakat hintve behatoltál.
Nagy történeteket éneklek s olly öreg embert,
A ki kilenczvenszer ért már aratást. Nosza készíts
Calliope laurust, készíts koszorúkat eszemnek,
Mert ha borostyánt most nem fog érdemleni munkám,
Énekeket ezután elmém nem fog soha szűlni.
Bessenyei obojjára,
Horváth réztrombitájára,
Szabó zengő hárfájára,
Mátyási tamburájára,
Főldi érzékeny lantjára,
Kazinczy Orphicájára...
Új kikelet, sok új fecske,
Új piac, sok új müvész,
Új irány és új elvecske,
Új vezér, ki harcra kész.
Schakespeare műveit
Színre minek viszed,
Talán nagyobb hatást csinál
Te balga azt hiszed. --...
Van Budapesten egy úr, ki nagyérdekü kéziratokkal
Tölti fiókjait és gyűjti a szép neveket.
Játszol örömmel, bánattal; játékodon ámúl
A sokaság s tapssal tiszteli szózatidat.
A Fagyvirágok felolvasása után
A Fagyvirágokat felolvasám
Előtted ép, te felsohajtva mondtad:
Meghalnék én is szívesen, ha rám
Költő szerelme szintén ily füzért ad.
Ha a szó érzeményünk burka csak,
Mért írjam én? hogy elámítsalak?
Repülj, lágy énekem,
Susogló szárnyakon,
El messze, szép egem
Hol engem kéjre von,
Hol szebb a lány szeme,
Érzőbb a hív kebel,
S az ifju hő szive
Szent vágyban olvad el.
Az apám elbocsátott tisztviselő,
messze, a jó öreg hegyek hónaljában él.
Én csak gondolatban járhatok most arra,
puhán és láthatatlanul,
mint a napmeleg,
de látom anyámat,
látom kis családunk
és látom apámat is kevés barátja közt.