Versek a művészetről
Ne irigyeld a költőt, hogy lelke mélyein
Mi benned hangtalan, hangos zenébe szól:
A rezdülő hurok minden beszéde kin,
S minek követni őt? ut nélkül vándorol.
Néptelen esti utcán ballagok,
Zsonganak bennem régi dallamok.
Nézem a tornyokat, tetőket,
Ezek látták születni őket.
A nagy egységesek,
Akik életük ecsetvonalát
Kegyeden biztossággal vezetik
Holttetemeken át,
Bizony mondom, megirígyelhetik
A Te megosztott, kettős életed.
Mikor levetve papi biborát
S minden hivalgó földi éket,
A főpap öltött tiszta lenruhát,
S a legbensőbb szentélybe lépett,
Meghozni az urnak áldozatát,
S feloldani bűntől a népet:
Követve régi gyakorlatot,
Elsőbb magáért imádkozott.
Nem félek én, hogy egykor
Fölöttem összecsapnak
A feledés hullámi,
S erősebb, jobb poéták
Merész hangon dalolnak
Új dalt a szerelemről,
S jó borról a magyarnak.
Jólesik látni, nagy zsidó, remek
képmásod, íróasztalom fölött:
jólesik nézni terhes fejedet,
amely nyakadnál szinte megtörött.
Jer, lant, kezembe, jer; de lant, ne várd
Hogy lelkedet, mit húrjaidba zárt
Egy sejtő isten, szabadítsam ki...
Könyvem igen becsülöd, látom, mert ujdonan uj még,
S könyvtárodba csukod, Pontyi, be a por elől.
Bűvölőn hangzik dalod, óh barátom
Petrics, és e szű öröm-érzeteknek
Tengerében leng, s feledem keservem,
Hogyha te zengesz.
Figyeljetek, derék história!
"Halljuk! Tovább! Na s aztán!" A minap
Szent elragadtatás tüzével egy
Költő merészen mászta Helikon
Bércét, örök életű hírkoszorút
Füzendő fürtibe a fénytetőn.
Te kértél, s kedvedet tölteni fő gondom,
Azért verseidről mit tartok, megmondom:
Látok elmét, tüzet, s ékes magyarságot,
De szeretnék látni több ártatlanságot.
Egy Nimfa dicséri Keményt, Ekho felel reája
Mulatozol Nimfa a nyirkos ereszben,
S lantod ékességét nem is veszed eszben,
Olly érzékeny szivvel áldozol Keménynek,
Ez illendő zsoldja a jótéteménynek!
Úgy szeretem én mind e verseket,
Úgy ápolom, hisz gyermekeim ők,
Mind e nagy vágy ágyában született,
Mély vágyban, amely nem lelt földi nőt.
Arcom vonásit ez ábrázolatban
Szemed, hiszem, hogy híven fölleli.
Rontott, mert építni akart, Palladio; benne
Csak rontót látál, vad kora, jó ideig.