Brassai Viktoreredeti nevén Resch Viktor, jogász, költő és műfordító |
Enyhe szépségek lágy virága,
tudom, nekem már nem terem,
hajós vagyok ezrek sorába
viharos, zajló tengeren,
hajós vagyok, ki néha gyenge
hangon siratja életét,
de most a zivatarba zengv
mondja a tenger énekét...
Itt állunk. Jó pár könyv mögöttünk,
portékánk: számok, szók, receptek.
Mindegy. Kinek eladni jöttünk,
kenyeret is alig vehetnek.
Év siratója, fáradt őszi hónap,
ki holt levelek gyöngéd takaróját
teríted, hogy a gyökeret megóják
s majd épen adják át a folytatónak...
Az esős napok árnyasán zuhannak
és felhő hirdet lomhán szállva kárt,
de akinek a szíve jól ver, annak
a hosszú átok s híg felleg nem árt.
Sóhaj egy messzement barát után
Tarka levelek takarója alatt
aluszik már a holt táj.
Elhagyta meleg, jó pajtása a nap,
fejénél most a hold áll,
hidegen dobja sápadt sugarát
a hallgatag őszi tetőkre;
emlék ez a fény már, csak a régi barát
halvány, holt tüzű tükre.
Füstös gyárkémények árnyékából jönnek,
kiszikkadt göröngyű szomorú mezőkről,
rongyosság kíséri életükön végig,
nyavalya és éhség sorvasztja a testük,
de szemükben izzik jobb jövő tudása
s lázadás a sorsuk rossz gazdái ellen.
Szemem sötét ködökbe vágóm:
milyen konok, sűrűn gomolygó
homály fekszik most a világon!
Sose volt tán csúfabb e bolygó,
mint ma, mikor megkergült hordák
dübörgetik otromba zajjal,
s minden szennyük az égre szórják,
hogy késsen még a lassú hajnal.
Be fontos is voltál magadnak,
boncolgattad önnön világod,
mint zárt, magányos végtelent;
de most vészes szelek ragadnak,
szent személyed elveszni látod,
látod, mily keveset jelent.
Jól ácsolt korlátok között
ágálsz csak, állatkerti vad,
s elkapod rögvest mancsodat,
hogyha a rácsba ütközött.
Tudom: ma zengőn szerelemről szólni
bűn s talán vétek szeretni is ma.
Az érzelgés most haszontalan holmi,
mikor az ember elméje s izma
meg kell, hogy feszüljön harcban egy jobb holnapért.