Versek az érzelmekről
Pennámat mérges nyíllá már nem faragom
Odavan minden háborgásom, haragom.
Feladom minden őrült eszmém, bogaram.
Dalaim éles sólyomszárnya odavan:
Sárból felrepülni kár,
Mikor égig ér a sár.
Amit akarok, az mindig szép.
És ami lesz: az rútnál rútabb.
Egyenes, tiszta utak hínak
És rovom a sikátor-utat.
Férfiakkal harcra szállni,
A síkon bátran megállni,
Ez legyen dicsőségünk.
Ámde hogy majd győzni bírjunk,
Kell hogy légyen kikkel vívnunk,
Éljen hát ellenségünk!
Az ifjúság tüze bennem ég,
Szilaj a lángja;
Szent áldozat, enyhe füstje kék;
S mint a harmat, úgy lebeg
A forró nyári napsugárba'.
Ne higyjetek hideg arcomnak.
Forrongó vulkán a lelkem;
Hamu alatt a zsarátnokot
Lángoló életre keltem.
Halljad fényszekeredben,
Lúna, dalom!
Fellengve szálljak én,
De mint te szelíden
Tekintetem.
Megenyhültek a szenvedések,
Ha megviselve is, de élek;
S mint rokkantja egy nagy csatának
Mélázom... nézem a világot,
S át tűzön, vízen, véren, átkon
E bűntengert szépnek találom,
Lélegzem újra, nagyot, mélyet
És örülök a napsütésnek.
Gondolatim, érzeményim
Szárnyra keltenek,
Nyitva hagytam kalitkájok
S elröpültenek.
Hah kié vagy most, ki csak értem égél,
Életem, kedvem s örömim reménye?
Mért remegsz bágyadt szemeimbe nézni?
Szómra felelni?
Karollak, vonlak s mégsem érlek el,
Itt a fehér csönd, a fehér lepel.
Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán,
Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,
Állunk és várunk, csüggedt a kezünk
A csókok és könnyek alkonyatán.
Fejemben egy világ viharzik,
Zsong, zajlik milljó gondolat;
Szellemhazába jár a lelkem,
Levetve a porgondokat.
Mi ez, mit szivemben érzek,
S mit nem mondhat meg dalom?!
Én nem értem, - én nem tudom,
Gyönyör-e vagy fájdalom!?
Mindnyájan párhuzamos utakon megyünk az éjszakában,
Hátunkon görnyesztő tarisznyákat hordunk,
És kurta pórázon vezetjük a szívünket.
Mi nem érezzük egymást,
Mi nem ismerjük egymást,
Hideg homlokunk arasznyi utat világít
Botorkáló lábunk elé.
Kél és száll a szív viharja
Mint a tenger vésze;
Fájdalom a boldogságnak
Egyik alkatrésze;
Az örömnek levegőjét
Megtisztítja bánat,
A kizajlott búfelhőkön
Szép szivárvány támad.
Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.