Ölvedi László

Kain és Ábel

Az ifjúság tüze bennem ég,
Szilaj a lángja;
Szent áldozat, enyhe füstje kék;
S mint a harmat, úgy lebeg
A forró nyári napsugárba'.

Szép sorsomban lett bús valóság
Kain meséje;
Kegyetlen erény és hazug jóság,
S mégis örök - egy a vér:
A két testvér ős szenvedélye.

Pogány álmom volt: büszke Bábel,
S szemben állt velem
Másik magam: istenes Ábel.
És a tornyot, ő meg én,
Néztük, néztük soká, csendesen.

Mámorosak voltak csatáim,
- Futotta vérbül! -
Ébredt bennem a régi Kain,
Már-már sujtott a karom:
Hátha jobb lesz a másik nélkül?

Ölelésre lankadt, hiába
Lázad örök-óta;
Szilaj gyermek, heves és kába;
Ez is, az is: a lelkem,
Nagy olfártüzek hordozója.