Versek az érzelmekről
Ne higyjetek hideg arcomnak.
Forrongó vulkán a lelkem;
Hamu alatt a zsarátnokot
Lángoló életre keltem.
Csordulj, kedvem,
Ezt a kutya, másért síró,
Szú-megrágta, táblabíró,
Magyar sorsot nem érdemlem.
Hány fodra van a tónak,
Ha rajta ring a csónak?
Szívemnek hány redője:
Hány fodra rossznak-jónak?
Én nem tudok mást úgy ölelni meg,
Ahogy a testvéremet ölelem,
A testvéremet, aki egy velem.
Ahogy szerelmem van,
Úgy van gyűlöletem.
Mi ez, mit szivemben érzek,
S mit nem mondhat meg dalom?!
Én nem értem, - én nem tudom,
Gyönyör-e vagy fájdalom!?
Fejemben egy világ viharzik,
Zsong, zajlik milljó gondolat;
Szellemhazába jár a lelkem,
Levetve a porgondokat.
Mikor virágra sehol se lelek:
A bús november az én hónapom.
Köd... összegombolt, fázó emberek,
Kevés sugár és hosszas éjjelek.
Amit akarok, az mindig szép.
És ami lesz: az rútnál rútabb.
Egyenes, tiszta utak hínak
És rovom a sikátor-utat.
Szájam királyi biborszőnyegén
Torzarcú szitkok vánszorognak,
Részeg, vad átkok tántorognak,
S ajkam ezt tűrni kénytelen, szegény.
Örökké kutatója, lázas gyűjtője vagyok az emberi szemeknek!
Örökké nézem, bámulom ezeket a húsból kiütköző kutakat!
Merész mozdulatok, szelíd nyugalmak, szomorúságok,
jövőt igérő szerelmek, bánatok és örömök,
az emberbe sűrített állatok, növények, anyagok,
éhségek, betegségek, kívánságok, fájdalmak
világítanak felém ezekből a nedves nyílásokból!
Hah kié vagy most, ki csak értem égél,
Életem, kedvem s örömim reménye?
Mért remegsz bágyadt szemeimbe nézni?
Szómra felelni?
Kis anyám, édes, lásd, nem sírok többé,
Jaj-szavamat sem fogod hallani,
Senkise látja mosolygó arcomról,
Hogy a lelkemben hogy fáj valami.
Pennámat mérges nyíllá már nem faragom
Odavan minden háborgásom, haragom.
Feladom minden őrült eszmém, bogaram.
Dalaim éles sólyomszárnya odavan:
Sárból felrepülni kár,
Mikor égig ér a sár.
A képzelet taván hajózom,
A friss levegő csupa ózon;
Megittasulok, mint a bortul,
Teli a szívem, majd kicsordul.