Versek az érzelmekről
Amikor a földön
Gyermekek zokognak,
Az ég angyalkái
Mind elszomorodnak.
Ez egy megcsömörlött gyomor, melly émelyeg,
Hányás erőlteti, korog és kevereg...
Nem egyéb közöttünk a rágó unalom,
Mint egy erőszakkal reánk vetett álom.
Légyenek érzéseim szentek, mint isteni lantnak
Zengzete, Thespiadák, Tempe virányi felett.
Messze széles e világot
Bebujdostam én,
Keblemben vad zajra hágott
Minden érzemény...
Csodálod a virágnak színeit,
Imádod a lányt eszménykép gyanánt,
Fellelkesülsz a nagyság szavaira,
Költő vagy, minden hétköznapi bánt,
S mégis, ha a virágnak gyökere
Nem lenne földben, hervadna korán...
Nem mint mások könyes szemekkel,
Búsulni ide nem jövök;
Nekem itt virul a boldogság,
Itt fakadnak az örömök.
Szobámban ülök. Könyv előttem. Apró
hangyák mászkálnak feketén a könyvben.
Jaj... nézd... lecsusznak a világos lapról!
s fejembe bizsegnek... hosszu sor... tömötten.
Ha néha behúnyom a szememet,
szárnycsattogás üti meg fülemet,
mire szemem megint kinyitom,
milyen madár volt, már nem tudom.
Ne hidd, amit a barátok,
Ha midőn a pénteki
Öldökléstől feltört hátok,
Szoktak predikállani,
Hogy a múló gyönyörűség
Ha egy percig elragad...
Sokat könnyeztek e szegény szemek,
Sirattak örömet és életet,
Miket hiába kerestek.
Néha mondod: örök lesz a nyár,
s mely kettőnkre tűz, a napsugár,
sohase bágyad -
Ilyenkor búsan paskolom botommal
a hallgatózó uccaszéli fákat.