Versek az érzelmekről
Néha még hallom a titkos parancsot:
szóltam! szavamnak adj emberi hangot.
Magam nevetem ki sokszor a könyeket,
Mik ábrándim között két szememből folynak;
Gúnyolója vagyok magam a daloknak,
Miket a lázas szív dobogva énekelt.
Nem egyéb közöttünk a rágó unalom,
Mint egy erőszakkal reánk vetett álom.
Szeretem a magányt, a csendet,
Ha odahúz édes titok.
Ott szövök álmot, ott merengek,
Megenyhülőn csak ott sirok.
Kacagni nehéz, sírni könnyebb:
Mikor én nagyokat kacagok,
Dermedten menekülnek
Szívembe vissza a könnyek.
Ketten vagyunk a kis szalonban,
Szemembe néz, kezét fogom,
Szivem remegve, félve dobban
S tünődöm édes álmokon.
Sokat könnyeztek e szegény szemek,
Sirattak örömet és életet,
Miket hiába kerestek.
Hol tanultál könnyet letörölni,
Fájdalmat rejteni lelkedben?
Bánatot, panaszt eltemetni,
Sírást és kínt oly csendesen?
Csordulj, kedvem,
Ezt a kutya, másért síró,
Szú-megrágta, táblabíró,
Magyar sorsot nem érdemlem.
Az én agyam váltig égő bokor...
Az én agyam váltig égő bokor,
Megannyi szikra minden gondolat,
Gondolatim az ég felé törnek,
S kivilágítják a csillagokat.
Csodálod a virágnak színeit,
Imádod a lányt eszménykép gyanánt,
Fellelkesülsz a nagyság szavaira,
Költő vagy, minden hétköznapi bánt,
S mégis, ha a virágnak gyökere
Nem lenne földben, hervadna korán...
Hány fodra van a tónak,
Ha rajta ring a csónak?
Szívemnek hány redője:
Hány fodra rossznak-jónak?
Mikor virágra sehol se lelek:
A bús november az én hónapom.
Köd... összegombolt, fázó emberek,
Kevés sugár és hosszas éjjelek.
Kis anyám, édes, lásd, nem sírok többé,
Jaj-szavamat sem fogod hallani,
Senkise látja mosolygó arcomról,
Hogy a lelkemben hogy fáj valami.