Emlékezésről szóló versek
Ha multba tévelyeg andalgó szellemem,
A multban képednek árnyékát föllelem,
Majd halvány szellem-árny, majd egy lengő sohaj:
Dúsan és gazdagon lelked vonásival.
Csodára szomjasan ragyog a szemem
lombok zöld fényében s túl fákon ormokon
túlvilági fényességgel tünedeznek
mosolyognak rám a felhők.
Hogy már egyszer valahára
Neked is végbucsút mondunk!
Elmehetsz Isten hirével,
Nincs egymással semmi dolgunk!
Mit az emlékezet
Kincseül bir szivem:
Egy nagy drága gyémánt,
'S egy parányi gyöngyszem.
Virágos kis kamarában
Tulipántos láda -
Ki-kinyitja a biróné
Százszor is napjába.
Mért tűnsz elém, szelíd emlékezet!
A boldog mult mosolygó képivel?
Két harcsaszájú, picike jószág,
Butácska, édes gyerektopán,
Tétova, együgyű, - tündéri nesszel
Most tipeg átal egy ócska szobán.
Nem tudom: foglak-e látni
Tul a' földön tégedet?
Ó! ha látlak, elfeledjem
Elfeledjem éltemet.
Fehér a hold, de gyászba borult
A Berek erdőn minden út.
Térdig járok az őszi ködben:
Keresek egy falut.
Midőn reád emlékezem,
Elfelejtem a' világot,
Ezt a' sötét pusztaságot, -
Midőn reád emlékezem!
Hol volt, hol nem volt, tán igaz se volt.
Ma túl van minden óperenciákon.
S ha bús fejed most ejted két marokra:
emlékszel még a régi szép napokra?
Majd ha elbucsúzunk
Kedvesem! emlékűl
Szakaszsz ki egy rózsát
Szived érzelmébűl...
Nevem kivánod emlékül leány?
Ah félek, késő ez emlékezés!
Te láttad volt, miként szívvésze hányt,
S mint dúlt egész valómon szenvedés:
O mért ekkor rám nem emlékezél,
Hahogy rokon szűt bennem érezél?
Naponta újra kezdem
véres vesszőfutásom,
gyilkos emlékek útján
reszkető rohanásom.