Emlékezésről szóló versek
Kő a kövön: itt tegnap kocsma volt még,
Hol ifjúságunk harsányan dalolt rég.
A tölgyek alatt
Szeretek pihenni,
Hova el nem hat
Város zaja semmi.
A nappal fényében, zajában
Elődöng árva egymagában
A lelkem, tévedt jövevény,
Oly idegen nekem a hajsza,
A szívemet dalokra ajzva
Oly inkognitó megyek én.
Az ifjúságból
Két gyönyörű zöld szem ragyog,
Mint a reménység,
Mely régesrégen elhagyott.
A régi, bánatos, ködös hegyek,
A régi, magányos, rögös utak,
A bús Máramaros
Már elfeledte a dalos utast?
Mikor az este csöndje és magánya
Szűkös szobámban fönn virraszt velem,
Elindulok a képzelt utazásra,
Az őszi szélben szálló fellegen.
Emlékezet! kínos vagyona létünknek,
Boldog s boldogtalan birtoka éltünknek;
De mért jösz nyomomba nyugalmam helyére,
Letapotod lelkem insége mélyére...
Nyers zöldje tavalyi tavasznak,
Mit vonat szürke füstje árnyaz,
Kései fénye téli napnak,
- Ó nem, nem a régi sugár az, -
Mért borítod be lelkemet?
A Kárpátokban hull a hó...
Szeretnék visszamenni ma
Eltűnt évek mezőire,
Egy elmúlt bánat szőnyegén
Heverni bús fiatalon.
Emlékezem bárányfelhőkre,
Átsuhanókra lágy egen,
Álmatagon, árván menőkre,
Bárányfelhőkre, eltűnőkre
Emlékezem, emlékezem.
A terek és idők mély fátyolán át
A régi Anna úgy tűnik nekem,
Mint gyermekségem aranyos és ámbrás
Mennyországa, a bús és idegen.
Gyerekkoromban
Kis sétapálcám
Ujjongva hordtam.
Egyszer a hídon
Csak elejtettem,
Eltűnt egy résen,
Sohase leltem.
Az Iza partján
Kószáltam sokat,
Idézgettem nagy,
Régi álmokat.
Tavasz volt, rét volt, sok virág volt,
s nem is volt olyan nagyon régen,
mikor meghitt, szép némasággal
együtt sétáltunk künn a réten,
és hallgattuk a tücsök muzsikáját.