Emlékezésről szóló versek
Mindennap elmultával,
Képed messzebb esik:
Mint kertem szélfuváskor,
Levéltül fosztatik.
Viszonláttam mult életem
Azon kin-éd helyét,
Hol e szív feltalálta volt
Poklát és édenét.
A nagy szerelemből
Nem maradt meg semmi.
A multat olyan jól
El tudtam feledni:
Nem emlékszem másra,
Csak a búcsuzásra.
Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.
Aranykötésü imakönyvet
Hagyott rám örökül anyám,
Kis Jézus ingben, glóriában
Van a könyv első oldalán.
Egy lepke szállt el ablakom alatt
Csapongva könnyü tarka szárnyain,
Lelkembe sóhajt egy bús gondolat:
Igy tünnek el mind arany álmaim!
Munkám végbevivém, mellynek az érceken
Tartóssága kitesz, s a faragott gulyák
Égignőtt tetején. Sem dühödött szelek;
Sem rút fergetegek, sem siető napok,
Sem végetlen idők meg nem emésztik azt.
Öreg fiúk, a régi iskolában
Álljunk meg csöndben ez emlék előtt
Idézve eltűnt arcokat, merengőn
Járjon be lelkünk távol temetőt.
A Fasortól a Körútig
útazott egy nő velem:
egy szomorú szőke asszony.
Ezt az arcot ismerem.
Mikor erre a névre gondolok,
a szívem feldobog;
tavaszt érzek, orgonaillatot...
Egy nyári éjre emlékszel-e még?
Mint csillag fénye a lelkemben ég.
Voltak szerencsés napjaim, hol szelíd
Öröm követte nyomdokimat, s hevűlt
Lelkem tüzétől elragadva,
Átölelém az egész világot.
Mert valamit elveszítettem!
Mi az? mi az? Már elfeledtem.
A sorsmadár kering felettem:
mi lenne ha eszembe jutna?
A napsugár
ecsetje jár
már
a sivár
tűzfalon;
eszedbe jut-e angyalom...
Az asztalosműhely előtt
Megállok én pár pillanatra
S a gyaluforgács jószagát
Hosszan, mélyen szívom magamba.