Versek a boldogságról
Egy jóságos tündér kezembe
Adott egy finom kis szitát:
"Az életből mi fényes, drága,
E kis szitán szitáld Te át,
Selyemfövennyé, aranyporrá!"...
Oh ki kirkedhetnék jó szerentséjével
Annak álhatatos kedveskedésével
Hogy ha mosolyog is gazdagit kinczivel
Kevis idő mulva tetézi méreggel.
Üzen a szomoruság,
Valómnak ez az ódon haditársa:
Gondoljatok mindig másra,
Ti, gyanitók,
Boldogság-gyanitók.
A bércet már a hajnal aranyozza,
A völgy virágit gyönggyel harmatozza;
Fű és fa lombján hűs szellő legyint át,
Ébresztgeti a lepkét és pacsirtát.
A boldogsággal ugy vagyunk mi is
Miként az alchimista tűzhelyével,
Ki ráfecsérli minden vagyonát
És várja, várja, hogy majd lesz arany!
Nincs e földön, nem is volt itt,
Izzadj érte bár mind holtig,
El nem éred,
Szenvedés itt csak a béred,
Oh, halandó!
Üde harangszó simul az erdőn:
Vig kacagása földnek, a fáknak.
A nyár dalolgat. Csak ketten értjük.
Erdőzugás az idegen-másnak,
Kik erre járnak.
Láttam Párist, Rómát és Londont,
Tudok mindent, amit ember kigondolt,
A szív s az agy, mit magába vehet:
- S bejártam képzeletben az Eget.
Gondüző borocska mellett
Vígan illan életem;
Gondüző borocska mellett,
Sors, hatalmad nevetem.
A nap öszvevett világit ablakunkba sütteti,
Télidőbe, bár tekintsed, ékesül tekinteti!
A Naphegyen s a Pálhegyen újra ott a hó,
a szőlőkarók sem látszanak.
De jó lesz szánkára kapni délután!
Barátaimmal kimegyünk:
megnézzük, a bor nem fagyott-e meg?
Én itt járok az árnyak közt,
A szomorú fenyvesen,
Ő meg sugár s virágok közt
Játszik ott a völgybe' lenn,
Az én édes gyermekem.
A zöld gyepről kék füstöt ereget
Setét fenyők fölé piros parázs,
Csengőt egy pásztor csöndes nyája ráz;
Van még boldogság?... Istenem, lehet?...
A boldogság akkor jön, ha nem várjuk.
Fehér fátyla a lelkünkre borul.
Észre se vesszük, csak, - ha tovaröppent.
S akkor: siratjuk balgán, botorul.