Versek a boldogságról
Boldog az az apa, mint én,
Kinek isten módot ád:
Hogy örömben fürdethesse
Az ő kedves kis fiát.
Azt hiszed, hogy jogod van örülni
És nem fáj senkinek sem a mosolyod?
Ha lelkedbe belezúg az áldás
És nyári szinek, szagok,
Fürdő nők teste, repülő utak,
S szökkenő léggömbök párás örvénye
Felárad szívedből, az agyadig kavarog és beleszédülsz:
És megszépül fehérré, könnyűvé minden...
Az igaz boldogságot hol leli meg az ember
Megjárád, megjárád Bácskát s a Bánságot,
Pénzért se kaphattál királytól jószágot,
Feláldoztad ennek karddal ifjúságod,
S hazádnak, mint polgár, egész boldogságod;
Ősz vagy, görbült tested esztendők terhével
Már föld fölé hajlik aggott tetemével.
Mind elmult, mi az életben gyönyör,
Hiába minden - az arany vödör
Már nem merül meg... Ki s be járnak
Hajlékomban a siket árnyak;
Mig fönn a nap, megülnek veszteg,
Ha száll az alkony, vitát kezdnek,
Beszélnek - szavuk lehangol, gyötör:
"Kopár öregség - ásító gödör"...
Boríts el édes álmaiddal,
Szép hölgy, arany Fantázia!
Rengetvén gyönge karjaiddal,
Mint Ámorát Idália.
Tudod-e, jó pajtás! miben áll boldogság?
Vagy hol találtatik a kedves múlatság?
Nincs a cifra várban, nincs a nagyságoknál,
Sok cselédű pompás főméltóságoknál.
Csöndes tavaszi délután,
Szelíd sugárral ég a nap,
Pattognak a fák, szól a fütty
Épp itt az ablakom alatt.
Legyen tavasz, legyen tél,
Feleségem korán kel:
Azért arca oly piros,
És beszéde oly okos.
A világot összejártam
Gyalogszerrel és határban, —
Ösmerem az életet;
Volt már részem jóban, rosszban,
Búslakodtam, sóhajtoztam,
S vigadtam is eleget.
Királyi mulatság erdőkben sétálni,
Árnyékos utczáin fel s alá járkálni,
Fülemile éneklésén,
Gyönge szellők legyezésén
Örömét nevelni,
Kedve szerint élni.
Felhőknek futása,
Madár repülése
Volt egykor szívemben
Vágyak ébredése.
Egek legszebb szüleménye,
Csak jobb lelkek érzeménye,
Oh drága hiv barátság!
Nálad nélkül gyászos éltünk,
Soha nem teljes örömünk,
Nem édes a boldogság.
Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Bóldog, ki fákat űltet, ólt
Ifjú legény korában,
Osztán azokra gondja vólt,
Hogy nőjjenek bujábban,
Hernyó, bogár ne bántsa,
Nyúl, kecske meg ne hántsa.
Egyszer
örömet is szabad talán énekelni,
mért legyen csak búnak-bajnak fóruma?
A könny nem több a latban, mint a kacaj,
és a teljesség érzése oly ritka érték, hogy
dalba kell foglalni, mint aranyba ékkövet.