Metafora
A parton álltunk. Tavasz fiai,
Acélosak, bizakodók, szüzek.
Hivott a tenger, szava egyszerü.
Izzott a vágy, máglyáztak a tüzek.
Hányatik a' zúdúltt tengeren egy Gálya,
Hányja ide 's tova a' habok' dagálya;
Ó szóllj te jártas Ősz, ki a' kormányt tartod:
Elsüllyed é? vagy kiküszdvén veszélyéből,
Végre Védistene' kegyes ügyeltéből
Eléri a' veszélyt eltiltó révpartot?
Órjás árvíz, bánatomnak árja...
Órjás árvíz, bánatomnak árja,
Mily nyugodtan hordod csolnakom!
Önző part, mely árjaid elzárja
Törj át, törj e hitvány gátakon!
Kezd már tombolni az őszi vihar,
Meg-megcibálja a fák üstökit
És szerteszórja a leveleket,
Miket pusztító keze leszakít.
Közéig a hajnal, itt a gyógyulás,
Oh újra látom hát a kék eget!
Engesztelőn köszönt a napsugár,
Jöttömre még a lomb is integet.
Én menni kivánok,
Daru, gólya s a fecske ha megjön,
Távozni kivánkozom én
El, messze hazába honomból.
A csüggedt, őszi fák között
Lanyhán szitáló bús ködöt
Nem állhatom;
Pityergve sír, lomhán csepeg,
És únja őt mező, berek,
Völgy és halom.
Már nem bir el a talpalattnyi föld,
s már nem győzöm az arcát ütni, rugni;
és kérdeni, mért állok egy helyen?
s mért gyengülök, ha el akarok futni?
Csak álmodám, hogy szép az élet,
Mert lelkem sirva látja már,
Hogy rózsakoszorúja fölött
A fergeteg pusztitva jár.
Az asztalomon arany szegélyű csésze.
Gőzök vésze az aranyos teán.
A smaragd pára a semmibe vész-e?
Vagy szerelem-halások képe, tükre tán?
Villámoktól széthasított
Szikladarab a szivem,
Fergetegek vad játéka
Az én ifju életem.
Magyarságom gyötrő kínnal éget,
Lángja tikkaszt.
Hordozom, mint titkos néma vétket.
Álom, álom, édes álom,
Suhanj végig szempillámon,
S ráterítve csoda-fátylad',
Népesítsd be éjszakámat.
Ismerém Jolánt mint gyermekét
Átkarolta anyját édesen,
Jósolám e' bimbó egykoron
A' világkertben virág leszen.
A virágos partok egyre maradoznak.
Rohanó hajómat titkos erő vonja.
Szürkébb lesz az égbolt, csendesebb az erdő,
Mintha hűsre válnék vérem vágya, szomja.