Havas Gyulaköltő, újságíró és kritikus |
Az esték sorra, fáradtan megjönnek,
minden nap újra egy szomorú vendég,
csak asztalomhoz ülnek, nem köszönnek.
Nagy örömet hirdetek néktek!
Tudom, hogy megtér hallatára
boldogságtok és békességtek.
Ó, egyed?li boldog óra!
A magányosság lobogója
lobog hajómon csendesen.
Már csillapúlt vizekre érek,
jobb életemnek napja ébred
és tündököl a tengeren.
Gondolsz-e rám? E régi megkopott
kérdést idézi most kiégett ajkam,
oly gyengéden és áhitattal s halkan,
mint imakönyvét a szegény kokott...
Ó, nem ez voltam én, higyjétek el,
szent isten, én nem ezt akartam!
Kiáltom, ha kiég is ajkam,
hogy hazugság az, amit énekel.
Vegyétek és egyétek, ím a testem,
amely tiérettetek töretik.
No tudjátok meg, hát elestem!
Mégis legjobb, ha egyedűl vagyok, igy éji órán
kószálni, várni, tán leszáll valami égi jó rám.
Ég azúrja, őszi napsugarának
sárga selyme, lengedezz!
Vágyaim viharvert csolnakának
üdvözítő tenger ez.
Benne csendes búval ülök
és a messzi part felé repűlök,
arra küldöm énekem.
Csend. Nagyon messze egy hegedű zokog.
Egy csillag leszalad.
A szívem ver. Hallgatom. Egyedül vagyok
a csillagok alatt.
Én ragyogásom fátyollal fedem
s mint fehér gyertya csendes lángja, sáppadt
derűvel mosolygok az életen.
Szép hajnaloknak s alkonyoknak csendjét
lelkemben illatozza még az emlék,
sírtam, nevettem és szerettem nemrég,
e drága földön nyughatatlan vendég.
De rég volt, szent ég!