 | Endrődi Sándorköltő és író |
Tavasz s tél küzdenek egymással,
Harcol a fagy és napsugár
Egy-egy hiszékeny bokor ága
Rügyét is bontogatja már.
Ha van egy kis nevünk:
A jó Isten látja -
Nem vagyunk semmit sem
Féltékenyek rája.
Úgy bolyongok szép Magyarországon
Mintha járnék idegen világban,
Bánat kísér, öldököl a szégyen,
Sorvadozok kegyelem-kenyéren.
Hogy lobogtam egykor érted!
Hogy törtem az égbe fel!
- Szívem szeret! gondolám, mert
Lantom rólad énekel.
Ha rád zúdul az élet,
És ver a végzet átka:
Ne csüggedj, meg se rémülj,
De nézz dacos haraggal
A zivatar szemébe,
S állj hulló mennykövek közt
Szilárdan mint a szikla.
Néha, késő éji órán,
Fölkeres egy tévedt álom,
Visszasír egy dal a multból
S bezokogja bús magányom.
Felhő nem zúg, szellő se lebben.
Halkan cseveg, csacsog a hab.
Nézd, nézd, hogy elsímult a tenger
Melyen át idehoztalak.
Szíved nem bírta, nem akarta
Szeretni ezt a földet sohasem,
Itt éltél s nem vallád hazádul -
Szegény hazátlan idegen!
Oh engedd, hogy amit a tévelygő tömeg
Hasztalanul keres a zavaros árnyban:
Én a dicsőséget, az üdvöt, a békét
Mind benned találjam.
Most, hogy a fájdalom,
Mint tenger viharja, átzajlott lelkemen,
S szívemre sivatag béke nyugalma szállt:
Most hadd emlékezem.
Édes szülőanyám,
Gyászba borult hazám,
Elárvult országom,
Te szép Magyarország!
Nézem, nézem ezt a kicsi
Jól megviselt verseskönyvet,
S ahogy nézem: szemeimet
Befátyolozzák a könnyek.
A majthényi róna
Mintha végtől-végig
Gyászba borult volna...
Zászlóit a tábor
Szomorún lehajtja,
Lehanyatlik a nap,
A dicsőség napja.