Endrődi Sándor

Senkiék fia

Szíved nem bírta, nem akarta
Szeretni ezt a földet sohasem,
Itt éltél s nem vallád hazádul -
Szegény hazátlan idegen!

Ez a nyelv adta tudományod,
Ez a föld adta kenyered
S neked nem volt más viszonzásod,
Csak a - fekete gyűlölet.

Ha elborult az ég fölöttünk,
Neked akkor sütött a nap -
S szíved tombolt, ha néma bútól
A mienk majdnem megszakadt.

Oh, követelni bőven tudtál,
Szitok elég volt ajkadon,
De fillér sem akadt kezedbe,
Ha áldozatot kért e hon.

Hagytad omolni sűrű könnyét,
Sajogni fájó sebeit;
Jól tudtad; kik verik belénk a
Gyilkot és - tapsoltál nekik.

De felhők gyűltek homlokodra
S vonaglott benned az ideg -
Mihelyt a jobb idők reménye
Bennünk új vért pezsdíte meg.

Bujkáltál köztünk, mint ki fél, hogy
Lelkébe látnak hirtelen
És felfödik majd azt a sok gazt,
Utálatost, mi ott terem!

A hálátlanság kígyófészkét,
Az árulást, mely mosolyog,
A kezet, mely még mozdulatlan,
De tőrt szorít, mert ölni fog.

S a gyáván, gyáván néma ajkat,
Mely bevallani nem meri,
Hogy más hazát tart hazájának
S más nemzet nyelve kell neki.

Oh, nem akartad, mert nem merted
Szeretni ezt a földet sohasem,
Itt éltél s nem vallád hazádul -
Szegény, hazátlan idegen!

Most halva mégis benne alszol,
Te senkiék szegény fia;
Fejed fölött magyar föld hantja,
Fejed alatt - egy orosz biblia.

Megállok dőlt fejfád előtt és
Keserűségtől reszketek:
Bizony e föld elég türelmes,
Hogy nem dobja ki tetemed.