 | Endrődi Sándorköltő és író |
Oh árva, árva otthonom!
Ti hangtalan, ti bús szobák!
Amerre nézek: rom romon,
Csak gyász, csak pusztaság.
Ez így fog menni még nagyon sokáig;
Még nem jött el a teljes őrület.
Az ember egyre rosszabb, vakmerőbb lesz.
S szívében mindig istentelenebb.
Uram, ki védtél
Búban, nyomorban,
Ne hagyj el engem
A jobb napokban.
Ti elhagyottak, nyomorultak,
Egyet jól meggondoljatok:
Sok gazdag vergődik az árnyban,
Aki szegényebb nálatok.
Nagy csoda történt!
Boszorka-varázs! tündérigézet!
Isten világa tegnapról mára
Tiszta fehér lett.
Tudom, hogy nem haltál meg végkép,
Hogy föl-föltámadsz még nekem -
Reményim letörött bimbója,
Én édes, kicsi gyermekem!
Ej, a pokolba minden
Panasszal, mélabúval!
Borongjon fent, ha tetszik,
A szürke téli égbolt,
S ha tetszik, pityeregjen
A május langy esője, -
És nem biggyesztem ajkam
Szomorkás gyászdalokra!
Míg idebenn nyomorogtál:
Igazán a mienk voltál.
S mikor ottkünn tönkre mentél
Megint csak a mienk lettél.
Haragod villámával megtördelted
Életem büszke fáját, oh, Uram!
Erőm, reményim, üdvöm: csak szilánkok
Akaratod sötét forgóiban.
Boldog, aki feldíszíti fáját,
A sötétzöld, fénylő gallyakat;
Gyertyácskáit sorba gyujtogatja
S szobájában egy árny sem marad.
Nem álmodom, barátim?
Ugyan miféle szerzet,
Miféle fajzat ez, hé?!
Honnan, - mely gyászvidékről
Tódulnak napvilágra
A fonáknak, a torznak
Ezek a félkegyelmű,
Szánalmas figurái?
Akármerre járjak, keljek,
Mégis hozzád térek vissza,
A te édes, hű szerelmed
Az én igaz pihenőm.
Te küldtél engemet
Földi vándorlásra,
Sok nehéz küzdésre,
Megpróbáltatásra.
Első leány.
Jertek, jertek, leányok,
Borítsuk el virággal,
Rózsákkal, narciszokkal,
S csipkés szőlőlevéllel
Mi régi jó poétánk,
Vitézünk síri hamvát!