Endrődi Sándorköltő és író |
Bolyongok életem tallóján,
Hervadt mezőkön, hallgatag.
Lehull az alkony kétes árnya,
Gond és bú elborítanak.
Nincs miért csüggednem!
Aki gondot visel az égi madárra:
Engemet sem hagy el, legyek bármily szegény,
És bármilyen árva.
Minden koporsó zárt levél,
A halál zord pecsétje rajta.
Tartalma bús, tartalma mély,
De csak az Isten olvashatja.
Az ősz tündére halkan
Végiglebeg a dombon,
S a borág levéldísze
Sárgás-pirosra bágyad.
Nekem a porban fuldokló tömeg,
Ezek az élő, küzdő emberek,
Mind úgy tűnnek fel, mint az elitéltek.
Ép-e még az asztal?
Áll-e még a ház?
Reggeltől napestig
Játék, hancuzás.
Igaz ugyan, hogy életünk
Szakadatlan küzdelem -
De hát: ahol megvan a harc,
Majd csak béke is terem.
Te ünnepelt, te irígyelt, csodált,
Kinél magasbra ember soh'se szállt,
Lángelméd szárnyán merészen bejártad
Roppant körét a komoly tudománynak,
Könyvekbe róttál éjét meg napot,
Repültél ott, hol más csak ballagott,
Gyönyört, szerelmet büszkén megvetettél,
S ha pihentél, csak ormokon pihentél...
Oh Istenem, én Istenem,
E bús napokban légy velem,
Vergődöm, égek, szenvedek,
Ne hagyj el engemet!
Naphosszat hull, szitál az eső
S kipeg-kopog az ablakon;
Egyhangú, csöndes kopogását
Csak hallgatom, csak hallgatom.
Ha látok nyomorultat
Vérzőn a porba hulltat,
Árvát és szenvedőt -
Isten, hozzád kiáltok:
Te jó vagy, igaz, áldott,
Emeld fel őt!
Jertek barátim, víg hajósok,
A legjobb kikötő: tanyám;
Fölébe könyököl a víznek
S dús szőlő kúszik fel falán.
Tavasz van! Nézd a hóvirágok
S az ibolyák hogy' nyillanak.
A lég oly enyhe! Körülöttünk
Füttyentgetnek a madarak!
Nem tudom én, mi történt a világgal -
Egyszeriben elfogyott a madárdal,
Messze földnek sehol egy szál virága:
Beálltam az öreg urak sorába.
Az a tűzcsók, a mit egykor
Hév tavaszban kaptam tőled, -
Az a tűzcsók még mostan is
Égeti az agyvelőmet.