 | Endrődi Sándorköltő és író |
Csak ünnepek, mindig csak ünnepek!
Pedig a haza rongyos és beteg:
Mindütt nyomor és vérző sebnyílás,
De azért nem szűnik az áldomás.
Isten veled, édes hazám,
Magyarországom!
Hegyeidet, vizeidet
Többé nem látom.
Most juttok csak árvaságra -
Patak vára, Munkács vára,
Isten megáldjon!
Messze van a sírod tőlem
S talán el is van hagyatva,
Koszorumnak gyér virági
Hervadozva függnek rajta.
Nincs hova fordulnom,
Hova néznem innen,
Csak egyedül Hozzád,
Csak egyedül Feléd,
Te hatalmas Isten!
Jó Várad, egyszer kigúnyoltalak,
Többé, fogadom, soh'se bántalak,
S ki bántani fog, rajtam üt sebet,
Fájót, keserveset.
Repülök, - ám e repülésben
Nincs mostan semmi kéj.
Mint komor, sötét, nehéz fátyol -
Borul reám az éj.
Tele van a mező virággal,
Csordultig a szívem jósággal.
Nem is tudok én most egyebet:
Szorongatom kicsi kezedet.
Pál úrnak - érte senki meg ne rójja! -
Volt egy legyűrhetetlen passziója:
Nagyon szerette a kertészetet
S kellett, nem kellett, mindig ültetett.
Nem, nem ott van a nép
Hol az a sok cseléd:
Labanc lakomákon;
Nem ott van a nemzet,
Hol a dicső rendek:
Uri lényaláson.
Legyen megáldva kis kezed
S maradjon mindörökre áldott!
Egy perc, s az örvény eltemet -
Kezed felém nyúlt, visszarántott.
Garçon-koromban azt ígértem:
Elviszlek túl a tengeren
S ketten, meghitten éldegélünk
Valamely regés szigeten.
Én nem adhatok néked semmit,
Csupán a bút, a bánatot.
Egy-egy könnyet, mely sorsodért hull
S vigasztalóan rád ragyog.
Oh, ifjuságom aranyálma,
Virágos, rózsás kikelet!
- Köröttem metsző szél süvöltöz
És hullanak a levelek.
Szent áhítat lobogja át
Minden csepp véremet.
Fölöttem csillagmiriád.
Fényben úszó egek.