 | Endrődi Sándorköltő és író |
Turulmadár, turulmadár,
Hatalmas, nagy mesemadár,
Ha feltűnsz a fellegek közt
S megzúggatod barna szárnyad:
Megyünk, mint a veszedelem,
Kavarogva mind utánad.
Halandó emberek, féljétek Istent!
S tegyétek, amit szent törvénye mond.
Szeressétek, mint jó testvérek, egymást
S ne legyen gondotok a földi gond.
Nagy Isten! minden jónak alkotója!
Örök világosság és szeretet!
Oh, ne fordítsd el tőlünk fényes arcod,
Őrködj' hű szemmel életünk felett.
Gyönge violának
Letörött az ága -
Az én bánatomnak
Nincs vigasztalása!
Hirdetni Isten dicsőségét
És buzdításul a híveknek -
A régi templomunkkal szemben
Nemrég egy újat építettek.
Kis pacsirta szállt odafenn magába.
Egy vén gunár föl-fölgágog utána:
"No, ha ez a cérna-hang is nóta már,
Akkor minden légy madár!"...
Az Isten nevében
Itt vagyok, én népem,
A honi határon. -
Rézdobok, trombiták,
Riadozzatok át
Nagy Magyarországon!
De bolondos, fura fogat!
Csiga-hintó, lepke-lovak.
Rózsalevél az ülésen,
Bab-koffer a hintó-végen.
Reményünk fogyatán
Egy-egy régi nótán
Fájó szívvel merengünk,
Mintha minden búnkat,
Szomorúságunkat
Bele kéne temetnünk;
Pedig ha mi bánat,
Abban mind feltámad...
Átok ül terajtad, nemzetem,
Átok rajtad, vakság lelkeden.
Másutt immár delelőn a nap,
S nálad még a hajnal sem hasad.
Ne bántsa senki többé
A jó öreg Horáczot!
Bölcsen tevé bizonnyal,
Hogy Róma fórumáról
Rémülten menekült ki
Az együgyű vidékre.
Sebeink csak nem szünnek meg
Fájni, égni,
Nem enyhülnek, megújulnak
Szenvedési,
De legsajgóbb az a régi -
Haj, Rákóczi! haj, Bercsényi!
Nem félek én, hogy egykor
Fölöttem összecsapnak
A feledés hullámi,
S erősebb, jobb poéták
Merész hangon dalolnak
Új dalt a szerelemről,
S jó borról a magyarnak.
Kurucvilág, labancvilág,
Dehogy mult el, egyre tart.
Most is dúl az ősi átok:
Magyar rontja a magyart.
Szeretetlen földön
A legtisztább szívvel
Krisztus szeretett.
Nagy, isteni voltál
Ember nem tűrhette:
Megfeszíttetett!