Endrődi Sándor

Dal a hétköznapokról

Hogy lobogtam egykor érted!
Hogy törtem az égbe fel!
- Szívem szeret! gondolám, mert
Lantom rólad énekel.

Szívem szeret, gondolám, mert
Téged látlak szüntelen,
Álmom csak rólad szövődik,
Ébren csak te vagy velem.

Kerestem a bút, a harcot
S hogy hősnek láss, angyalom,
Sebeim közt felkacagtam,
Téptem őket szilajon.

Nem volt csak egy zúgocskám se,
Nem is kellett. E helyett -
Tüneményes világokról
Dalolgattam én neked.

Árboc-fám - a vakmerő hit -
Büszkén rontott ég fele,
A kedvedért csillagokat
Szedegettem volna le.

S szinte vártam, szinte lestem,
Hogy a parancs-szót kimondd;
Syriust szobádba szántam,
Hajadba meg Oriont.

Hisz enyém volt, egészen az
Enyim ez a szép világ:
Szétszórhattam csillagait,
Virágait, sugarát.

Bőven volt mit tékozolni,
Alkotott az ifjú láz
S magamnak is tetszett ez az
Égő, fénylő lobogás.

Hidegséged felhevített,
Nem féltem, hogy megtagadsz,
S ha dacoltam, most bevallom:
Mindig jól esett e dac!

Vége, Vége! Itt az élet,
A hétköznap gondja itt!
Itt a ház, a tél, a munka
S versenyt sírnak a - kicsik

Nincs idő az égbe járni
S űzni fényes álmokat:
Ételt, italt beszerezni
Untig elég dolgot ad.

Küzdök érted most is, ámde
Nem a vésszel, mely lobog,
Csak az élet apró-cseprő
Bajaival harcolok.

Tűznap éget, zápor vesszőz,
Árny lepi be homlokom,
És lábamat - nap-nap után -
Porba, sárba vonszolom.

Egykor nagyon szerettelek,
S most is. Ám ez szinte más.
Ez is, az is szerelem, de
Benne milyen változás!

Mi különbség lehet köztük?
Mi különbség, mondsza csak?
- Regényesebb volt az nyilván,
S ez bizonnyal - igazabb.