 | Dsida Jenőerdélyi magyar költő |
Kincsemet már a rozsda marta
és megemésztette a moly:
felém hullámzó vád-gomoly
nem juttatott a vágyott partra.
Csak egy van, aki lelkemet megérti,
Aki felfogja sóhajtásimat,
Csak egy van, aki örökre a régi,
Csak egy van, aki titkon megsirat...
Jön a Tavasz -
S te papírcsákód' fejedbe nyomod
És fakardoddal elébe szaladsz.
Szebb minden napsütésnél
A halk esőjű, őszi bánat...
...úgy voltál szép te is,
Ha szemed könnybe lábadt...
Tied ez a márciusi hóvirág
az asztalodon.
S az a lángbaszökkenő vörös ház
a láthatáron, az élet fölött.
Mily szép a nyáj.
Láttad már nagyszerű hömpölygését?
gyapjas hátak fehér hullámait
homéroszi mezőkön?
Itt a helyem, itt kell állanom
egyenesen az élen.
Mint a betüknek is megvan a helyük
a könyvben s állniok kell.
Felhők szaladnak. Házikónk
habfüggönyét szél lengeti,
zizegteti halk-hűvösen
az ócska könyvek lapjait.
Hűvös szeptember. Alkony.
A szürke tó
egy nagy kísértet félszeme.
Lehúnyt lelkem a másik.
Bárányfelhőt tartok az óljaimban,
emlékeimet nevükön szólítom,
szeretem az embereket.