 | Dsida Jenő versei a természetrőlerdélyi magyar költő |
Valami nagy, elérhetetlen szerelem
ködlik a mezők felett,
elnyújtott, fájó, végtelen kiáltás
a boldogság után.
A kis angyalkák szürkeszín szitáján
a földre szikra lisztszemek szitálnak
s a fehér földre mosolyogva, lassan
repülnek, szállnak.
boldogan ring a szálerdő képe.
Lopózva bujok ezer kusza bozóton át
és mikor rápillantok a tó opálos tükrére...
Hűvös szeptember. Alkony.
A szürke tó
egy nagy kísértet félszeme.
Lehúnyt lelkem a másik.
Szél vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy port hintettem égszínkék szemedbe?