Versek a szerelemre való vágyakozásról
Piroslik már a vadszőllőlevél,
bogyója kékül;
temetni készül a könnyező szél:
mit tettél el a tavaszból, a nyárból
őszi menedékül?
Futó ember még semmit nem talált,
Ám gyakran az, ki fontolgatva járt...
Ilyenkor, ha nyilnak az orgonavirágok,
Sajnálom elszállott, ifju koromat,
Ilyenkor messzi nyugalomra vágyok,
Hol zsenge kertek mély csöndje fogad.
Hév naptól hervadtában
Kék viola
Lehajola,
S epedve zöld bokrában
Már halni kész vala.
Félig nyitott asszony-szemek
Mint gyémántok a bársony tokban
Égnek, ragyognak, fénylenek
S lesik, hogy szívem lángra lobban.
A vén diófát fejsze ölte meg,
a gyöngyvirág elhervadt csendesen.
Ismét a visszatérő hajszos álom:
A kék űrben zuhanva kergetőznek
angyalarcu, hószárnyu csillagok
s a végitélet harsonája szól.
Azt se tudom, mit csinálok,
Ugy meguntam a világot;
A világon senkim sincsen énnekem,
Dehogy ér egy fakovát az életem!
Megállitottam valakit:
- Jó ember, mondd, tavasz van odakint?
Még biborak a kelő hajnalok?
Vannak virágos fák, vidám dalok?
Én nagy, ifju éjszakáimat,
Éhes, piros éjszakáimat,
Csók-étvágyam, ami elhagyott
S nem oltották a tegnapiak,
Adjátok vissza, mai asszonyok.
Eladó a hajó,
Szakadt kötelekkel, tört árboccal
És minden-minden jófajta rosszal.
Nagynéha még suhanva visszajár
Kísérteni egy álom-emlék.
Nagynéha még indulni készülő
És mennék, mennék...
A nyár szerelmes verseit,
A nyári szív rengő kalászát
A túláradt, fülledt kívánság
Súlyos csóvái perzselik!
Nékem a sors szerelmet adjon,
Szívemen égjen el az asszony,
Ha megcsapja a láng fuvalma,
Csókomtól váljék hervatagra.