Pásztor Árpádíró, újságíró és műfordító |
Fekete, égő, sugaras szemek,
Maradjatok hát, ne gyötörjetek!
Ne rohanjatok együtt már velem
Rétségeken, messzi földrészeken...
Maradjatok hát, ne gyötörjetek,
Ocsi csornia, - fekete szemek!
Egy büszke várkisasszony lovas képéhez
Sólymod vagyok, a kezeden ülök,
Egy pillantásod, és már repülök.
Bár széttárt szárnyam a felhőkbe száll,
Tehozzád füz egy végtelen fonál.
Csöppents fürdődbe, mely lágyan tapad
A kád fehér, zománcozott falához,
Nehéz hullásu rózsaolajat.
Bambuszházak, ős templomok világa,
Zöld tó, fehér lótusz borúl te rája.
Kék íriszek, agg fák, szent, ó-kövek...
Parányi léptü nők...
Nem sok, ami időmből hátra van,
Szeress, szeress!
Kezed simítsa lágyan a hajam,
Szelíden, gyöngén, hosszasan.
Nem sok, ami időmből hátra van.
Üljetek örömünnepet,
A nagy festő megérkezett,
Ecsetjétől a barackfagalyon
Fehér csipkét csókol a fuvalom.
Aljas szerelem!
Te gyilkolod meg az önérzetet,
Puha viaszszá rontod az acélt,
Az erős férfit rákényszerited,
Hogy kolduljon egy hüvös mosolyért.
De kár, hogy most megy el!
Mikor a dunaparti fák
Budáról átfehérlenek,
A gesztenyék s a lila orgonák
Lombján május aranycsókja remeg.
Ilyenkor, ha nyilnak az orgonavirágok,
Sajnálom elszállott, ifju koromat,
Ilyenkor messzi nyugalomra vágyok,
Hol zsenge kertek mély csöndje fogad.
Most indul a vonat,
Most rabol el tőlem az alkonyat,
A vaskerék úgy csattog a sinen,
Mintha benne hánykódnék a szivem.
Nem félek tőle, csak nem küzdök érte,
Mint őseim... Hisz úgyis megtalál
Az örökhű halál.
Aranykorsó: teli életitallal,
Örömfészek: tele vígsággal, dallal,
Lobogó tűz: színt és sugárzást ontó,
Égi kis kéz: száz köteléket bontó, -
Te vagy! Te vagy! Te vagy!
Letéptem egy rózsát,
Mérges tüskéjüt, vörös virágút.
Szivemre tűztem, lelkembe szivtam,
Véremet, könnyemet mind bele sirtam.
Hol az a rózsa?