Versek a művészetről
Te láttad az erdőt,
Mielőtt erdő lett volna.
Mielőtt a vizek a szárazföldtől
Elválasztattak volna.
Ha ki ez munkacskát akarod guggolni
Igasság mardoso fogaiddal rágni
Szükség hogy erödet meg kezdgyed visgalni
Osztan lassád hogy kel ferges szot pokdösni...
"Mester! tanits, tanits meg festeni,
Képében a napot megdicsőitem."...
Ál-bölcs igék, illő harag,
Villant öröm, játszó szavak,
Lelkem szerelmes fattyai,
Be bánlak, hogy elszórtalak
Benneteket.
Van költő, kinek lelke hegedű
És játszik rajt' egy lány,
A hegedűt kis álla alá tartja,
És játszik rajta, ahogy kedve tartja,
Van költő, kinek lelke hegedű
És játszik rajt' egy lány.
Egy Csirke, a' mint a' szemét-dombon kapart
Eledelt keresvén; vatami szép gyöngyét talált:
Áh, monda, olly böcsös jósság! hogyan heversz
Illy csintalan helyen? Oh ha szép gyöngy! tégedet...
Oh engedd, hogy én, kis madárka
Téged, a sast, megénekeljelek,
S vágyó kebelből halk, szerény dalommal
A messze távolból köszöntselek.
Fenn, a hon csillagos mennyezetén,
Király, mint a nap a csillagok között,
Úgy állsz, te nagy, az égiek helyén
Örök sugárral szent hazád fölött.
Eltörted a pálcát magad felett:
Amit festettél: csupa szürkeség.
De engem elbűvöl a Te eged:
Ó ezerszínű naplementi ég!
Itt ülsz, mikéntha másvilági élet
Lakója volnál, búsan, csöndesen.
Fehér kezed forró kezembe
Csak félve habozón veszem.
Dajka vagyok, bő, magyar emlős.
No, sok rím-pólyás, gyönge gyermek,
Gyertek hát a mellemre, gyertek.
Hogy itt vannak egy könyvben, holtan,
Nyomva, befűzve, azt se tudom,
Hogy vajjon őket én daloltam?
Midőn orcáink ragyogni fájnak
S szégyeljük már önnön-sugarunk:
Jönnek a vén orcátlanok.
Ezt üzenem Költőcske Mihálynak.
Én a rivaldán lámpafényben álltam,
Te messze, messze, hátul, a homályban.
Kegyes Músák, a kit ti megkedveltetek,
S bölcsőjétől fogva féltve neveltetek,
Nem csalja azt a kincs Indus tengerére,
Sem fényes udvarok sikamló jegére.