Versek a művészetről
Oh engedd, hogy én, kis madárka
Téged, a sast, megénekeljelek,
S vágyó kebelből halk, szerény dalommal
A messze távolból köszöntselek.
Egy Csirke, a' mint a' szemét-dombon kapart
Eledelt keresvén; vatami szép gyöngyét talált:
Áh, monda, olly böcsös jósság! hogyan heversz
Illy csintalan helyen? Oh ha szép gyöngy! tégedet...
Ha ki ez munkacskát akarod guggolni
Igasság mardoso fogaiddal rágni
Szükség hogy erödet meg kezdgyed visgalni
Osztan lassád hogy kel ferges szot pokdösni...
Kegyes Músák, a kit ti megkedveltetek,
S bölcsőjétől fogva féltve neveltetek,
Nem csalja azt a kincs Indus tengerére,
Sem fényes udvarok sikamló jegére.
Az idő szárnyon jár,
Soha semmit nem vár,
És foly, mint erős folyás...
Szinésszé lettem. Megkapám
Az első szerepet,
S a színpadon először is
Nevetnem kelletett.
Egy rossz költő mily megindító
Egy rossz költő mily megindító. Már évekig
nem beszéltek felőle, azután lassan elfelejtették.
Megkopva és őszen bandukol most, szakadozott
kabátja gombja fityeg, s kiadatlan verseit fütyörészi
a téli szélnek. Mennyi gőg és erő. Az arcán
gyűlölet, irigység, mely messziről valami éteri
bánatnak látszik. Mellette a híresek,
kiket fizetett cikkek magasztalnak és ünnepelnek a vad...
"Mester! tanits, tanits meg festeni,
Képében a napot megdicsőitem."...
Itt ülsz, mikéntha másvilági élet
Lakója volnál, búsan, csöndesen.
Fehér kezed forró kezembe
Csak félve habozón veszem.
Hogy itt vannak egy könyvben, holtan,
Nyomva, befűzve, azt se tudom,
Hogy vajjon őket én daloltam?
Midőn orcáink ragyogni fájnak
S szégyeljük már önnön-sugarunk:
Jönnek a vén orcátlanok.
Ezt üzenem Költőcske Mihálynak.
Én a rivaldán lámpafényben álltam,
Te messze, messze, hátul, a homályban.