Gyászoló versek
A mig köztünk volt, hármat szeretett:
Hazát, barátságot, becsületet...
Nem néztetek erőst, hogy szolgáljátok,
Ki fényesen majd jutalmazni tud...
Dózsa fejét itt adták át a földnek,
Mikor megjárta már a zord bitót.
Siess, hogy megsirassál,
kendős mellednek használ,
hajnalig kiteríttess...
Mért könnyezel, anyám? Ne sírj fel engem!
A földi létből ami szép: az álom...
Mindig magányosabb lett
És mindig vakmerőbb,
Míg végül sírva térdelt
A győztes sors előtt.
Férj s atya nyúgoszik itt; özvegy s négy árva keserve
Tette beszédessé rajta e néma követ...
Mert szeretett Hispánia
s versed mondták a szeretők, -
mikor jöttek, mást mit is tehettek...
Lányka! miért ez elázott arc, e harmatozó szem?
Mért e fájdalom? e szív dobogása kiért?
Tiszta, szelíd lelkét csöndben ringatta az alkony,
Egy volt ő s a mező, benne a róna dalolt...
Kártya, kopó, fürdő, Bacchus, Vénus, pipa, ló, tánc
Kevellőjők: Üress úr van elásva ide.
Kisfaludyt ne keresd e keskeny sírban, o honfi!
S a rövid élet után holtnak örökre ne véld...
E koszorút gyászemlékűl keseredve akasztom
Annak, kit szereték, mennyei képe fölé.