Gyászoló versek
Vigan jár a malom,
Mégis nagy a búja:
A szécsi molnárné
Gyászba van borulva.
Mi az ember? - Egy kinyílt rózsaszál
A virító kornak tündéres kertjében;
Addig mosolyg, míg tövisre talál
S elhervad éltének legszebb idejében.
Derekamban tizenhétéves izmok ringatóznak
És szemem meg nem csorbul a horizontnak az élén.
Kis leány az utca-sarkon,
Ibolyáid megveszem,
S valamennyit, valamennyit
Egy kis sírra ráteszem.
A sírod körül gubbasztunk sötéten,
Virrasztunk a vak éjben s hallgatunk,
Kísértenek az új és régi rémek
És némaságunk legméltóbb dalunk.
Halottak napja van. Az első,
Mióta döngve hullott Rá a hant.
A Sír tövében egy-egy fénybogár
Csillog. Különben sötét a határ,
S hosszú az éj alant.
Ezen az első őszi reggelen
Jobban fáj, hogy már nem lehetsz velem.
Megint ott vagyok elverten,
Túl a nagy, családi kerten,
A mindszenti temetőben,
Gondolatban s balogul:
Megint nincs semminek célja
És ezernyi kétség-héjja
Megint a szivemre hull.
Kisbaconi temetőben
Most van a nap lemenőben,
Ráverődik a sugára
Jó szüleim sírhalmára.
Hallod a gyászt? A harangoknak
Zokogó hangját hallod-e?
Kérdezd szívedtől, kit temetnek?
Vajon ki halt meg: tudod-e?
Anyjának, Barbarának sírfelirata
Élete inkább, mint főpap fia tette hiressé
Azt, kit e márvány föd: Barbara volt a neve.
Mint folyondár, melynek
Támasza kidőle,
Roskad le az özvegy
- Oly hirtelen özvegy! -
A fekete földre.
Nyúgodj csendes föld alatt,
Nyúgodj szép leány,
Bájid elhervadtanak
Élted hajnalán.
Szavak szobrásza, én, ki sokszor álmodoztam
Faragva fínom ígén, hogy egykor, ritka mester,
Dobbantom népem szívét meg nem romló remekkel,
Alázattal nyulok szerszámaimhoz mostan.