Történelmi versek
Itt állottanak ők, azok a nagyok, erre tekintett
György, Erdélye felé, erre sohajta Ferenc.
A börtön éjszakája várt reá
S a vakság éjszakája és e két éj
Fekete mélyén semmi fény, öröm már.
És mégis, ott is, lelkének szeme
A végtelenség pályáit kereste
És mégis, akkor is fönn járt a Holdban,
Melynek magányos ormait először
Ő pillantotta meg a földiek közt...
Ritka vendég Rácországban
Zsigmond a király, a császár:
Jól fogadja István vajda,
István, kinek apja Lázár:
Hét egész nap látja dúsan,
Becsülettel, emberséggel;
Nem felejti, ki a gazda,
S nem felejti, kit vendégel.
Hogy lángesőbe roskadt földre Trója
s véres mocsok fröccsent el szerteszét,
Agamemnon, mikor indult hajója,
Odisszeüsznek adta a kezét.
Hullott a nép; a vészbanyák, az ördög
dézsmálta a poros tömeg javát,
kidőltek a sebes gulyák, az ökrök,
dögvészt lehellt a messze pusztaság.
Most úgy fekszem a bús ágyon kinyúlva,
Mint múmia, mely fekszik s nem enyész,
És süppedt mellét nyomja lomha gúla,
És holt szemét beszőtte halk penész.
Mindenek eltünnek, fel, alá kerekednek, enyésznek.
Ó! mi gyakran rosszból rosszabbra, nagyobbra kicsinyből
Fordulnak, s viszont ismét alacsonyra magasról.
Ami szük, elterjed: s ellenben aminek a nagy
Tágos hely is szűk volt, karcsúra szoríttatik; így a
Füst addig nyujtózik az ég tetejének hegyére,
Mig teljességgel sok ezer kis részre nem oszlik.
Viharra dördült az ég alja távol.
László morzsolta a szent olvasót,
aztán letette, s a vén bibliából
halkan, hivőn deákul olvasott.
A rendjelet megérdemelni,
Nem kell ehez szív, - csak egy kéz, mely ád...
Jahve teremté a Világot,
Egy szavával, mondván: Legyen!
S a nap sütött s forgott a föld, és
Völgyben fű nőtt s a fa a hegyen.
A vallás menyországot ígér,
Ott lesz a lélek örök üdve!
Ez a hagyomány Egyptomból
Került be a keresztény hitbe.