 | Juhász Gyulaa 20. század első felében Magyarország egyik legelismertebb költője |
Mily messze vagytok, emberek,
És én is mily távol vagyok,
Valami titkot keresek,
Az életet, mely elhagyott.
Te vagy szívemnek legrégibb szerelme,
Szép, szőke tündér, édesbús Tiszánk,
Hányszor álltam partodnál énekelve,
Míg benned ringott a magyar világ...
Az újszegedi erdőben, avarban
A fűbe fekszem s nézem az eget.
Ilyen kék nem volt soha még s alattam
Oly bíborak se a falevelek!
A szürke unalom barátcsuháját
Fölvenni és letenni mindenik nap,
Az elgyötört vágy egyhangú imáját
Hadarni mindig, míg ajkunk kiszikkad.
Egy lovat vert egy ember a Tiszánál,
Szelíd sömlyék közt, borús ég alatt.
Isten veled, gyönyörű éjjel,
Isten veletek, csillagok,
Emlékek, vágyak és remények,
Virágok, éjszakák, napok.
Úgy hordozom a szegénység gubáját,
Mint valami dús királyi palástot,
Nyugalmas és hatalmas büszkeséggel,
Mint aki titkos, új kincsekkel áldott.
A szép, bús Szegeden születtem,
De a dajkám dala felettem
Szabadkán hangzott hajdanán.
Messze, messze tőletek
Szép városok és szép színésznők,
Egy költő él, fásult, beteg
És nincs, nincs, aki szeretné őt
Halottaim találkoznak velem
És mondják halkan: Testvér, türelem.
Sötét szemem az éjbe réved,
Köszöntelek, dús álmú élet!
Ott künn a rózsák násza van ma:
Az örök vágynak diadalma!
A legsötétebb ég alatt,
Isten, Téged találtalak.
A legmélyebb örvény felett
Uram, én Téged leltelek.
Őszi verőfényben pirosak a lombok,
Egy kis dicsőségtől nem leszek én boldog,
Messze tarlót róttam, hideg volt az éjjel,
Takarózni kellett egy kis dicsőséggel.
Mindig hangfogóval, lassan muzsikáltam.
Kevély kurjantással
Jobban győzték kicsinyebbek nálam.