 | Juhász Gyulaa 20. század első felében Magyarország egyik legelismertebb költője |
A régi Anna jár ma
Emlékek pitvarába,
A régi Anna szépül
Múlt májusok ködébül.
Késő szüret, de sors és ember
Amit szőlőmben meghagyott,
Annál becsesebb és érettebb
S belőle bárkinek adok.
Míg Hamlet úr komor gyásszal vívódik
És fölharsog a nagy tragédia,
Sírjába süllyed szomorún dalolva
A szép, fehér Ofélia.
A legszebb asszony - bús márványban élve,
A földi szépség istennő csodája,
Derűs habokból fönséggel kiszállva,
Dél napja csókolt egykor fényt fejére.
Meggyógyulok még, oly jó hűs az éj lenn.
A szívem is eláll a csönd ölében.
Én monostorból léptem e világba
És lassan szoktam meg e fényeket,
Az üdvösség egy halavány sugára
Még mindig homlokom fölött dereng.
A koldusnak, ki áll az utca sarkán
S kinek vállán egy élet terhe roskad
És vak szemében egy világ halála,
A koldusnak egy rongy papírt vetettél
És azt gondoltad, hogy most jószivű vagy.
Pirkad a lomb, nyaram elmúlt,
Elmúlt epedve nyaram,
A hold bőség-szarujában
Szeptember aranya van.
Az ember sokszor megszépül, ha eljő
Az öregség. Fáradt tekintetében
Kihúny a vak mohóság, kapzsiság
S szelíden pislog az emlék világa.
A keze nem szorul konok ökölbe,
De símogató békélten pihen meg
Az ifjúság fején és vállain.
Mélázgatok egy szőke koszorún,
Mert szőke mind, akit fájón szerettem,
A szőkeségük tört át száz borún
És tündökölt száz éjszakán felettem.
Az éveket, a messze, messze szálló
Szép éveket, Uram, ki hozza vissza?
Vagy várja őket örök kikelet?
Múló világ felett
Örök csillagok élnek,
Hiába hullanak
Hervadt lombok, remények,
Mindig akar, szeret, dalol az élet!
A házban, ahol az olcsó mámor vár,
A zongorához ült le valaki
És fölsírtak sóvárgón, lágyan, tompán
A nagy Chopin holdfényes dalai.
A tűnő ifjúsággal messze mennek
Az örömök és búcsút énekelnek,
Mint ősszel a fecskék, a költözők.
A vágyak hervadt levele
Tétova hull a földre le,
Avarja sápad, egyre nő:
Dérverte szemfedő.