 | Juhász Gyulaa 20. század első felében Magyarország egyik legelismertebb költője |
Mikor meghalt, megállt az óra,
Az örök mécses kialudt.
Fehér ruháját rája adták,
- Szolgálólánya volt az Úrnak -
S tudta, hogy e világ hazug.
Békét kötöttem sorssal és világgal,
Letettem én a fegyvert csöndesen,
Beszélgetek madárral és virággal,
Szerelmem is már csillagszerelem.
Opálos színei bágyadt ködében
Leszáll reám a kora alkonyat,
Kései tűzrózsák nyílnak a réten
S az égen a mély csöndesség fogad.
Adyval vitézkedtem egykor én még
És virrasztottam Adyval sokat,
Fiatalságunk csókos, boros éjén
És most idézi őt az alkonyat:
Ó hova lett a régi, furcsa mámor
És mire ment a régi viadal?
Azt álmodtam, hogy mind kihalt a földről
Az ember és a föld csak élt tovább.
Olvad a gyöngy a borban,
(Így veszni gyönyörűség)
Az alkonyat bíborban!
Mikor a kéklő éjszakába nézek
És álmodik a vergődő világ,
Úgy érzem én, hogy minden könny és lélek,
Az éj, az asszony, álom és virág.
A tücsökre gondolok szelíden
És mosolygón, a kedves tücsökre,
Ki nyugalmas boldogan zenél majd
Fölöttem, ha fekszem már örökre.
Ti lelkek, akik fehér fényben égtek,
Ti erőtől, ti szépségtől kevélyek,
Jöjjön el már a ti országotok!
Száguldó sorsom ablakából
Tűnő határra néz szemem
S reménytelen tekintetével
Időz elszálló réteken.
Minden este, hogy az ágyba fekszem,
A halállal ismerkedem én,
Angyalszárnya megsuhog felettem,
Kettős szárnya: emlék és remény.
A méla piktor, az ősz festi már
A lombokat a sárguló pagonyban,
Egy-egy levél - dús színfolt - messzi száll
Avar ölében elpihenni nyomban.
Fiatalok, még itt vagyok.
Az éveimnek száma sok,
A gyászaimnak sora nagy
És megőszített kora fagy.