Endrődi Sándorköltő és író |
Nagy Isten! minden jónak alkotója!
Örök világosság és szeretet!
Oh, ne fordítsd el tőlünk fényes arcod,
Őrködj' hű szemmel életünk felett.
Garçon-koromban azt ígértem:
Elviszlek túl a tengeren
S ketten, meghitten éldegélünk
Valamely regés szigeten.
Pál úrnak - érte senki meg ne rójja! -
Volt egy legyűrhetetlen passziója:
Nagyon szerette a kertészetet
S kellett, nem kellett, mindig ültetett.
Tele van a mező virággal,
Csordultig a szívem jósággal.
Nem is tudok én most egyebet:
Szorongatom kicsi kezedet.
Nincs hova fordulnom,
Hova néznem innen,
Csak egyedül Hozzád,
Csak egyedül Feléd,
Te hatalmas Isten!
A majthényi róna
Mintha végtől-végig
Gyászba borult volna...
Zászlóit a tábor
Szomorún lehajtja,
Lehanyatlik a nap,
A dicsőség napja.
Oh engedd, hogy amit a tévelygő tömeg
Hasztalanul keres a zavaros árnyban:
Én a dicsőséget, az üdvöt, a békét
Mind benned találjam.
Felhő nem zúg, szellő se lebben.
Halkan cseveg, csacsog a hab.
Nézd, nézd, hogy elsímult a tenger
Melyen át idehoztalak.
Szent áhítat lobogja át
Minden csepp véremet.
Fölöttem csillagmiriád.
Fényben úszó egek.
Messze van a sírod tőlem
S talán el is van hagyatva,
Koszorumnak gyér virági
Hervadozva függnek rajta.
Repülök, - ám e repülésben
Nincs mostan semmi kéj.
Mint komor, sötét, nehéz fátyol -
Borul reám az éj.
Nézem, nézem ezt a kicsi
Jól megviselt verseskönyvet,
S ahogy nézem: szemeimet
Befátyolozzák a könnyek.
Most, hogy a fájdalom,
Mint tenger viharja, átzajlott lelkemen,
S szívemre sivatag béke nyugalma szállt:
Most hadd emlékezem.
Néha, késő éji órán,
Fölkeres egy tévedt álom,
Visszasír egy dal a multból
S bezokogja bús magányom.
Ha van egy kis nevünk:
A jó Isten látja -
Nem vagyunk semmit sem
Féltékenyek rája.