 | Benedek Elek gyermekverseiíró, újságíró és költő |
Egyszer egy kecske
Betévedt Pestre,
Ment, mendegélt,
Szépen eregélt;
Nézett erre is,
Nézett arra is.
Megunta Brekeke a magányosságot,
Igen megkívánta a szent házasságot,
Megkívánta, haj, de hiába kívánta,
Mert a béka kisasszony,
Kik közül válasszon,
Vala bár ezer is, hideg volt iránta,
Mint a jég oly hideg,
Nem kellett senkinek.
Fehér akác virágozik,
Mosolyogva illatozik,
S te cseresznye, mit gondoltál,
Hogy úgy nekipirosodtál?
Haj, de nekipirosodtál!
Kis falumon néma csend ül,
De a mezőn kasza csendül.
Otthon csak a beteg maradt,
A többi mind búzát arat.
Az áldott Nap, ímé, pihenni tére,
Álom borult ragyogó szép szemére.
Közelg az Éj, sötét szárnyát kibontva,
Fáradt testem vágyik a nyugalomra.
Fejét kidugta már a hóvirág,
Mind hosszabb-hosszabb lesz a napvilág,
Még csak egy-két nap s itt az ibolya,
Kicsalja őt is a nap mosolya.
Kinyílott már az ibolya,
Megjött apa nevenapja.
Kicsi lánya azt kívánja:
A jó Isten áldja, áldja!
Kedves virágom vagy te, hóvirág,
Gyermekkorom legszebb virága vagy,
Édes öröm szívemnek nézni rád:
Virulsz, bár dajkád a hó és a fagy.
Ha elhagyna minden barátod,
Mitől Isten őrizzen téged,
A jó könyv, drágám, majd meglátod,
Megvigasztalja szívecskédet.
Járok-kelek a kertemben,
Kertészolló a kezemben.
Kedves fáim nézegetem,
Ahol szükség, nyesegetem.
Kisbaconi temetőben
Most van a nap lemenőben,
Ráverődik a sugára
Jó szüleim sírhalmára.
Nagyapó! Nagyapó! Édes nagyapókám!
Mi bajod, galambom, édes kis fiókám?
Jaj, lelkem nagyapó, sok földet bejártam,
De még soha olyat, mit a konyhán láttam!
Virágos kertemnek legszebb ékessége,
Szememnek, szívemnek nagy gyönyörűsége,
Megbűvölten állok, hogyha reád nézek,
Szívem megigézed.
Köszönjenek másnak mélyen meghajolva,
Nem irigylem tőle,
Kezitcsókolommal, akár kisztihanddal:
Nem kérek belőle.
Fut a gőzös nyílsebesen.
Pest felé fut egyenesen.
Szárnya nincsen, repül mégis,
Érzem, hogy repülök én is.