Versek a vágyakozásról
Vergődni mindhalálig,
Vágyódni mindhalálig,
Violás pirkadattól
Rozsdás alkonyodásig,
Zsenge leánykaroktól
Vén kéj fojtó karjáig,
Be sokat fáj az ember,
Amíg lassan elvásik.
Hódolni kergettem elébed
A vágyak éhes csapatát,
Nomád, vad, büszke csapatát
A vérnek.
Úgy kötöm meg a szivemet is,
Miként strófákkal kötöm meg a dalt:
Keresem és kerülöm a vihart.
Éneklem a tavaszt, a fényt,
Bimbózó ifjú zöld reményt,
Szerelmes szívem sóhaját
S csitítgatom szegényt,
Nekem nyilik minden berek
- A vérem játékos gyerek -
S a Nap elém hajol
És rám kacag, milyen ravasz...
Kór valék, fájdalmaimnak
Szenvedém nagy kínjait;
Jött az éj szelíden végre,
S könyörűlve békeségre
Álmaim karába vitt.
Még szöszke, bájos volt, anyányi gyermek,
felvette mégis a nehéz vasat,
de Gyöngyvér árnya a nyomába lengett,
hogy gyenge szíve majdnem meghasadt.
Tavasz van, több jel erre vall,
Már nyit a hóvirág,
S a vendéglői étlapon
Megjelen a csirág.
Elföldelem a szívem vágyait;
Ó! kopott és zenétlen temetések,
Züllött úrfiak züllött gyászpompája.
Éj vagyok, te csillag,
Fényes és hideg,
Én setét a bútól
S vágy miatt beteg.
Félsz tőlem, nem akarsz meg is állani kedves Aniskám!
Vagy ha megállasz is, futsz ha közelre megyek.
Gondolj egy asszonyt szépséginek ifjú tavasszán,
Vénus után milyent irhatna Apelles ecsetje;
Álmélkodva csudálja írígy szem teste szabását,
Színén liliomok hava játszék rósa tüzével...
Mióta megnyílt lyány-eszem,
Sok legényen járt szemem,
S víg maradtam.
Észrevévén vágyokat,
Fellobtattam lángjokat,
S elszaladtam.
A Nap huga, zöld szemü lány,
(Kit imádnak álom-vitézek)
Megszánt egy holdas éjjelen
És megigézett.
Szél és hab lecsendesűlt.
Int az éjmagány:
Nyílj meg, kis ház ajtaja,
Jer ki, szép leány!