Szomorú szerelmes versek
Fogadd el, édes Emmim,
Virágaim szebbikét:
Szerelmem ülteté ezt,
Szerelmem ápolá.
Szív vagyok, elkeserűlt ifjúnak szíve, üres ház,
Melyben kedv nélkűl száll meg az égi lakos;
Itt az öröm szomorúvá lesz, kéj és gyönyör elhal...
E helyet elbódúlt szerető keresé ki magának,
És szomorú fákkal rakta meg a szomorú.
Nem nevezném egyébnek a szerelmet,
Ha e helyett akarnátok egyebet,
Mint az élet rózsájának, mely azért
Virit, hogy szivünkből szíjjon piros vért.
Bánatra nyíltak volna,
És biztos hervadásra:
Én elítéltem őket
Bimbóban maradásra.
Hulló harmatnak szeretője, s a harmatos ágé,
Mézajakú kis raj nyugszom e rózsa megett.
Áldj meg, ha itthagysz, áldj akkor is,
Ha rossz voltam.
Büntetem magam egy kacagásért,
Egy feledt óráért kínzom magam:
Minden, amiért illett örülnöm,
Odavan.
Egy álmot álmodék régmúlt napokban,
Csodásan bájost s mélyen kínosat.
Sírhatnék... Élted késő alkonyatán
Gonoszul megcsúfolt a sátán,
Mulandó bájak hervadt asszonya.
Oh, fájó, szívbe markoló csoda:
Te megáldott egy boldog nászban,
Tört liliom özvegy gyászban,
Bús csendjében egy fülledt őszi éjnek,
A gonosz odalökött egy hivének...
Örökre látlak szépség-verte szemmel
- Ó bús szemem, ki szépeket szeretsz! -
Rád bámul hű szemem vak értelemmel,
Mindig Reád és bárhová mehetsz...
Öblös mellel szeptemberbe
Vad dalokra fenekedve,
Nekikeserülve most,
Rajt' igyunk egy huzamost!
Égjen a bor fene kedve
S forrjon át a dús erekbe,
Hát igyunk egy huzamost!
Piros tüzből sötét korom.
Szeretetből gyülölet,
Gúny lesz a sok szenvedésből,
De senki se tudja meg.