Versek a szenvedésről
Boldog, kit a szenvedélyek
Habzó vada tép szét,
Ki nagy eszmék védelmében
Veszti haló részét.
Virágporos, tüzes, szent szárnyát
Hiába verdesem, töröm,
Nem akar elmaradni tőlem
Az Öröm, az Öröm.
Szól a telefón, fáj a hír,
hogy megölted magad, barátom,
hogy konokul fekszel az ágyon.
A bolondok között se bírt
Oh simogasd meg gyötrött lelkemet,
Mikor epedve száll, sóvárg Feléd.
Halott tél ringat januárt, a tél megint csak megtalált,
üres gyomrunk ma sem zabált.
Tűrök bosszútlan, szótlan megadással.
Véres vitorlám ronggyá szakadott.
Amit az Élet jó kedvében igért,
Ma: rom, hamu, bús szürkeség, halott.
Kél a' szivből a' sohajtás,
A' virágról fuvalom;
Szállnak, szállnak át a' légen
Mint egy siró fájdalom...
Megölök egy pillangót,
Óh, áldott isteni perc,
Szent kéje az ölésnek:
Minden gyűlöletemért
Hal meg e szines féreg.
Ki eddig árva egymagamba rogytam
Fenséges és szemérmes bánatomban,
Ma búmat, mint szent zászlót lengetem meg
Testvéreimnek, sok, sok ezredemnek!
Mint a hajótörött palackját,
Úgy dobtam el e verset én,
Fölírva életem kudarcát
Reménytelenség szigetén.
Egy pillanat volt sivár életemben,
egy üdvös, nagy, egyetlen pillanat,
amelyben jóvá tehettem vón mindent,
egy kínos átkot, eltévedt nyarat...
"Légy vidám, kétségbeesve;
Maradj büszke, megalázva.
Légy hideg, ha lánggal éget
Átkos szenvedélyed láza."...
Ha éltünkben kínt szenvedünk,
S még a remény is elhagyott,
Csak egy marad írül nekünk,
Mit a természet meghagyott...
Naponta újra kezdem
véres vesszőfutásom,
gyilkos emlékek útján
reszkető rohanásom.
Járkálj csak, halálraítélt!
bokrokba szél és macska bútt,
a sötét fák sora eldől
előtted: a rémülettől
fehér és púpos lett az út.