Versek a szenvedésről
Testvér, kit visz már boldog végzeted,
Vezessen haza Őrangyalod szárnya!
Egygyenként enyésznek éltem' örömei,
Egygyenként szaggatja őket a' Végezés;
Újúlgatnak velek szívemnek sebei,
'S meg meg annyi halál e' gyakor vérezés!
Ne irigyeld a költőt, hogy lelke mélyein
Mi benned hangtalan, hangos zenébe szól:
A rezdülő hurok minden beszéde kin,
S minek követni őt? ut nélkül vándorol.
Hull a hajam, nincs kenyerem
tollam vásik,
halász bátyám így veszett el.
Él így más is.
Akácos uccák borzonganak.
A házelőtti görbe lócák
a titkok taván úsznak csöndesen.
A tornyok imádkoznak.
Elmondhatnám éltemet, sok
Nehéz ostromával;
Ki pártolt el? kit temettem?
Van-e még fájdalom,
Melyet nem kellett végigállanom?
Tart-e számomra még
Valami új, nagy sors-csapást az ég?
Siralmas volt, tudom, az én születésem,
Siralmas s árvájul volt felnevelésem,
Siralmas, keserves szárnyomra kelésem,
Siralmas lesz holtig búba gyötrődésem...
Én hallgatok,
mert legjobban fáj mégis csak a csend
és én őrülten szeretem, ha fáj.
Miért kisértesz ősi kérdés:
Miért az élet oly nehéz?
Mosoly miért repül az ajkra,
Ha végre is csak könybe vész.
Kis hajlékomban üldögélek,
Szakállam a küszöbre nő.
Ott ballag el ablakom alatt
S be-bekiált a vén Idő.
Kínnal szült fiakat szomorúságodra neveltél;
Inségben nőttek nagyra könyűid alatt.
Az én útaimon
Nem nyílnak virágok,
Sötétség vesz körül,
Csillagot nem látok...
Igen: élni, míg élünk,
Igen: ez a szabály.
De mit csináljunk az életünkkel,
Ha fáj?