Versek a hazáról
Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Magyar síkon nagy iramban át
Ha nyargal a gőzös velem
Havas, nagy téli éjjelen,
Alusznak a tanyák.
Elvadult tájon gázolok:
Ős, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.
Haza? Hová???
Hová indul ez a vonat?
Hol van még otthonom?
Hol vár egy meleg hangulat?
Köd borong; száll a daru
Zúgva fenn az égen;
Száll s meleg hazát keres
Déli messzeségen;
Néki ott virít a hon,
Hol nincs tél az ormokon.
Szivem, szivem! te bútalan,
Mivé levél?
Haj, ifju bár, kéj és öröm
Benned nem él!
Csak egy leány, csak egy haza
Volt e kebel szent birtoka.
Rám köszöntik a poharat,
Nem tudom, hogy mi van benne...
Mindegy nekem akármi van,
Ide vele a kezembe!
Künn a pusztán születtem én,
Kiskunsági bojtár legény.
A síkság az én országom,
Más országba nem is vágyom.
Kitárom reszkető karom
Ölelni földedet,
Melyre záporként hullatom
Fiui könnyemet.
Szülöttidben csalatkozám,
Te hű s igaz, valál, hazám!
Fecske, fecske, Isten madárkája,
Itt a házunk, szállj le szépen rája.
Áll a ház is, a fészek is rajta,
Te utánad, hej, mennyit sóhajta!
Szülőföldem szép határa!
Meglátlak e valahára?
A hol állok, a hol megyek,
Mindenkor csak feléd nézek.
Itt szaporák a törpe hájfejűek,
Királyi rangban híznak emse-disznók.
Itt az angyalok is csárdást hegedülnek,
S a princek mellén is kostöke-dísz lóg.
Erdővidék az én hazám,
Katonának szült az anyám,
Zöld erdő zúgásán,
Vadgalamb szólásán
Nevelt fel jó apám.
Nem ragyogok mint Pest, nem mint Buda tornyai, vára;
Törpe vityillóim szalmatető fedezi.
Paloták közé ékelt sziklatömb,
Ki emelkedsz a vén Duna felett,
Óriás, kit rokon itt nem köszönt,
S akihez méltatlan a környezet...